Már régóta készültem, hogy felmenjek a Prédikálószékre, és most végre elindultunk öcsémmel. Mivel ritkán kirándulunk, és én előtte csak három órát aludtam, fáradtan vágtam neki az útnak. Dobogókőről le a völgybe még vidáman mentünk, de Királyforrástól már erős kaptató volt. Felment a vérnyomásom, és félúton eleredt az orrom vére. Már úgy voltunk, hogy visszafordulunk, de mégis folytattuk s, közben GOPRO-val csináltam pár felvételt.

Azt tudtuk, hogy ha felérünk, nem a gyönyörű panoráma lesz a lesz jutalmunk, hanem csak a ködben alig látszó kereszt. Visszafelé öcsémnek begyulladt az ínszalagja és alig bírt lépni. Előttünk állt a meredek völgy, és utána a nagy kaptató vissza Dobogókőre. A köd sűrűsödött és el is tévedtünk. Így kerülővel de visszaértünk a sötétedés beálltakor.

Akkor jutott eszembe Johann Sebastian Bachnak ez az adventi kantátája (BWV 132). Ha a kottára ránézünk, hatalmas dombokat, hegyeket ír le a dallam, és közben hosszan kitartott hangokat tart, mutatva, hogy minden út egyengetve legyen.

El is gondolkodtam ezen a képen; mennyivel könnyebb az egyenes úton járni. Bár fáradságos dolog feltölteni a völgyet és elhordani a hegyeket, de ezen kell munkálkodnunk.