Olvasd: Márk 6,45–52

„Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” (Ézsaiás 43,1)

Az élet félelmetes. Nem mindenki látja annak, de ez nem változtat magán a tényen. Isten igéje annak tartja, s ez nekünk elég.

Miért félelmetes az élet? Azért, mert bizonytalan. Mindig szívdobogtatóan izgalmas sötétben botorkálni olyan ösvényen, amelyen még sohasem jártunk, s amelyből mindig csak épp annyit látunk, ahová letehetjük a lábunkat. Már pedig az élet ilyen. Ami a hátunk mögött van, a múlt már nem a miénk. Visszavonhatatlanul elveszett a számunkra. Ami előttünk van, a jövő még nem a miénk, számunkra kikutathatatlan titok. Csak a jelen a miénk, nem a mai nap vagy a most folyó óra, csak egy pillanat, mely el is múlik, mihelyt kimondjuk. Félelmetes az élet azért, mert tele van reánk leselkedő veszedelmekkel. Valaki egyszer azt mondotta, hogy otthonunkból a mennyországi harctéren vezet át az út, a harctér pedig tele van halálosan veszélyes meglepetésekkel...

A félelemnek azonban végeredményképpen nem külső, hanem belső oka van. Néha ott is félünk nagy félelemmel, ahol nincsen félelem (53. zsoltár 6a). Nem a félelmetes körülményekből születik a szívben a félelem, hanem a rossz lelkiismeretünk miatt. Tudjuk, hogy büntetésnél egyebet nem érdemlünk, s félünk a büntetéstől.

Isten meg akar szabadítani a félelem életgátló béklyójától. Azt mondják, hogy a Bibliában annyiszor van benne a „Ne félj” vagy „Ne féljetek”, ahány nap van az esztendőben. Mintha minden reggel azzal akarna felkelteni és életünk aznapi útjára elbocsátani mennyei Atyánk, hogy a fülünkbe súgja: „Ne félj” Ez azonban Isten ajkán nem parancs, nem az emberi akarat felajzása. Ha ez lenne csupán: semmit sem érne. A félelmet nem lehet belőlünk sem kiparancsolni, sem érvekkel kibeszélni.

Isten nem parancsol, nem érvel, hanem biztat. A váltsággal biztat. Arra emlékeztet, hogy megváltott. Nem azzal, hogy meg fog váltani, hanem azzal, hogy már régen megváltott. Emlékezetünkbe idézi a golgotai keresztet, melyen a bűnös emberhez lehajló szeretetét abban mutatta meg, hogy egyszülött Fiát adta oda értünk. Ez már magában elég lenne arra, hogy ne féljünk soha semmitől.

A Golgotán kiomló vér eltörli bűneinket, s ezzel elpusztítja a félelem ősfészkét, a rossz lelkiismeretet. Azóta bátran vallhatjuk: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” (Róma 8,31) Ugyanez az érettünk ömlő vér megszabadít minden félelmetes aggodalomtól. Bátran mondhatjuk: „Aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” (Róma 8,32)

Mindez pedig nem csak az összemberiségnek szóló általános igazság, hanem hozzám szóló, személyes üzenet is. Én nem csak egy szám vagyok az embermilliók tömegében, egy porszem a Szaharában, egy vízcsepp a tengerben. Engem Isten személyesen ismer, tudja a nevemet, azon szólít, ha hív. Magáénak tart. Nemcsak tud rólam, nemcsak ismer, hanem szeret is, azért mondja: „enyém vagy...”

Néha Isten embereken keresztül mutatja meg, hogy törődik velünk, szeret, velünk van, nem kell tehát félnünk. Áldja meg azokat, akik ebben eszközei lehetnek!

Jóságos Istenünk, szerető mennyei Atyánk! Köszönjük Néked, hogy templomok épültek a földön a Te ismeretedre és a Te igéd hirdetésére. Köszönjük az írott igehirdetést is, ezt a könyvet, amely ebben a félelmetes, gyűlölködő világban biztat, hogy nem szabad félnünk, mert Te megváltottál minket a golgotai kereszten, és út, igazság, élet lettél a számunkra. Add, hogy szent igéd nyomán forduljunk háttal a világnak, s induljunk el arccal Feléd mint megtérő emberek egy új életre. Ámen.

„Csak a Sátán hitetett el, / Az ijeszt, de mit sem árt: / Nézd, kezemre jegyezlek fel, / Nem szenvedhetsz semmi kárt. / Ne félj, van reád gondom, / Ellenségid megrontom, / Hajlékidat megépítem, / Rád fordítom tekintetem.” (261. ének)