Igébe, imádságba ágyazva

Az ország szinte minden gyülekezetéből érkezett evangélikusokkal telt meg a hatalmas nézőtér. Ekkor közvetített először istentiszteletet a televízió Magyarországon. Nem lehet elfelejteni, amit éreztünk, amikor az utolsó órákban felállított hatalmas orgona hangjára tízezer jelenlévő énekelte az új énekeskönyv frissen tanult énekeit: „Kelj fel, kelj fel, fényes nap, / Áraszd ránk világodat!” „Adj békét a mi időnkben, Úristen, téged kérünk.” Magyar püspök, Káldy Zoltán volt az igehirdető. Magyar és külföldi lelkészek osztották az úrvacsorát a lelátó különböző pontjain.

A közbeeső vasárnapon, 1984. július 29-én megnyíltak a gyülekezetek, amelyek a külföldi résztvevőket vendégül látták, de a vendégek révén egy kicsit a gyülekezetek előtt is kinyílt a nagyvilág. A nyelvi, kulturális, politikai és életmódbeli különbségeken átívelő találkozásokat nem lehetett programozni, ott mindenki önmagát adta úgy, amint akarta és tudta.

Mintegy ezer hivatalos vendég életét és munkáját kellett megszervezni. Sok és sokféle program volt: hazánk bemutatása, egyházunk bemutatkozása, eközben pedig biztosítani kellett, hogy a világszövetség a maga feszes ügymenete szerint elvégezhesse munkáját: elfogadják a beszámolókat, meghatározzák a következő évek feladatait, mindenkit meghallgassanak, döntéseket hozzanak, és új tisztségviselőket válasszanak.

Akinek ideje engedte, és türelme is volt hozzá, láthatta, hogy olykor éles véleménykülönbségek között kölcsönös tapintatot és alkalmazkodást kíván, ha sokan akarnak közösen cselekedni és járni. Mivel azonban egyházak szövetsége, egyházak közössége ülésezett, a tanácskozások igébe és imádságba ágyazottan folytak. Nyugodt teret és időt kellett biztosítani a mindennapi elcsendesedéshez minden reggel és este.

A naponkénti áhítatokon hazai gyülekezetek énekkarai szolgáltak. Az ő közös felkészülésük során volt az első evangélikus országos énekkari találkozó, amelyet azóta egyre újabbak követtek.

Tánc összekötött lábbal

Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy a rendezés egészében jól sikerült. A hazai sikert aligha lehet rövidebben és találóbban jellemezni, mint annak a nem könnyen lelkesedő evangélikusnak a szavával, aki így foglalta össze véleményét: „Jó volt evangélikusnak lenni.” És azzal, hogy annyi év után is kézbe veszik a fényképeket, megbecsülik az emlékbe kapott tárgyakat, és némelyek leveleznek vendégeikkel.

Az első évek megemlékezései a közös élményeket elevenítették fel. Három és fél évtized után újra és újra fel kell idézni, hogy el ne felejtsük. De azoknak, akik nem lehettek jelen, hogyan is lehetne elmondani, mi történt és hogyan, s milyen kihívásokkal kellett szembenézni? 

Ma, amikor a kisgyermekek kezében is mobiltelefon van, már mi magunk sem tudjuk elképzelni, hogy akkor még mobiltelefon és számítógép nélkül is boldogultunk. S hogyan léptek be az országba olyanok, akiknek az útlevele az egész világra érvényes volt, kivéve néhány országot, köztük Magyarországot. Hogyan váltak valóra számunkra addig szokatlan kívánságok is egy olyan országban, ahol minden egyházi megmozduláshoz – gyülekezeti vendégszolgálattól az épületek renoválásán át a gyülekezeti körlevelek sokszorosításáig – külön állami engedélyre volt szükség.

Ennek ellenére sem mi, hazaiak nem gondoltuk, sem a külföldiek sem vélték úgy, hogy mindenki akármit mondhat vagy tehet. Az a kimondatlan, de állandóan szem előtt tartott cél, hogy a világszövetség szabadon tárgyalhasson az evangélikusság belső helyzetéről és a nagyvilág égető kérdéseiről, de közben senkinek ne ártson, az összekötött lábbal való táncoláshoz hasonlítható feladat. Könnyű mondani, hogy ezt vagy azt másképp kellett volna. Mindenkinek lehetősége, hogy hasonló helyzetben jobban csinálja.

Az előkészületek két éve alatt fokozatosan tudatosodott bennem, hogy mintha rendkívüli állapotban lennénk azért az egy célért, hogy annak a két hétnek az alapján az ország jó hírét vigyék magukkal a vendégek. Nem sejtettem, hogy roppant változás hajnalán vagyunk. De azt sem, hogy milyen nehéz lesz jól élnünk az új helyzet adta lehetőségekkel.

A fiatalok – a világ négy sarkából érkezettek és a magyarok is, akik a világgyűlés előtt egy hétig különtalálkozón vehettek részt – óriási lelkesedéssel és türelmetlenül, ugyanakkor mégis nemcsak a saját jövőjük, hanem a világ sorsa iránti felelősséggel is terjesztették a világgyűlés elé vágyaikat, várakozásaikat, javaslataikat a béke megőrzésének (vagy inkább megteremtésének) és az alternatív katonai szolgálat bevezetésének ügyében. Komolyan feszegették nemcsak a nehezen mozgásba hozható egyházi világszervezet lehetőségeit, hanem saját hazájuk szűkre szabott politikai kereteit is. Izgalmas lenne utánajárni, hogy azok a leányok és fiúk, akik mára javakorabeli nők és férfiak, hogyan munkálkodtak álmaik megvalósításán, és mivé lett egyház és világ általuk.

Leleményes fáradozás a sikerért

Negyedszázadnyi, sokszor vitatott püspöki szolgálattal a háta mögött emberileg meg lehet érteni, hogy Káldy Zoltán igyekezett is megragadni azt az elismerést, amelyet a világszövetség elnökévé választás jelent. Ettől bizonyára nemcsak a saját, hanem egyházunk súlyának növekedését is várta az állami hatóságok előtt. Itthon egyesek nyilvánosan is féltették őt ennek terhétől.

A körülmények bátoríthatták ebben a törekvésében. Nem az ő ötlete volt ugyanis, hogy Budapestre jöjjön a hetedik világgyűlés. Több alkalommal a vendéglátó egyház püspökét választották elnökké. Sokan ismerték őt a világszövetségben. Más, talán tekintélyesebb egyházi vezetők nem vállaltak jelöltséget, vagy az akkori világhelyzetben nem számíthattak a harmadik világból való küldöttek szavazataira.

Az elnöki tisztséget Káldy tisztességes választási eljárásban szerezte meg. Személyes tragédiája, hogy elnyert tisztében betegsége és halála miatt csak rövid ideig állhatott. Az ő nemcsak határozott, hanem tekintélyalapú vezetési stílusa nem kizárólag az ő személyének vonása volt, hanem a kor külső követelménye is. Ma úgy látom, hogy az autoriter vezetési stílusnak nem orvossága, ha valahol a vezetést elutasító vagy azt nem vállaló, egymásra figyelni nem akaró és alkalmazkodásra képtelen, „mindenki a maga feje szerint” önfejű és önjáró az egyházi és a gyülekezeti élet.

Közel hetven magyar segítette a lebonyolítást a világgyűlés és az ifjúsági találkozó összesen három hete alatt. Sokan már előtte is segítettek. Az előkészületekben részt vevőket – közöttük azokat is, akik kritikusan nézték akár Káldy Zoltán püspöki szolgálatát, akár az egyház betagolódását a rendszerbe – szinte magával ragadta a vágy, hogy jól sikerüljön a világgyűlés. Lelkészek, lelkészfeleségek, énekkarok, teológiai hallgatók és gyülekezeti tagok áldoztak napokat, heteket, talán még az évi szabadságukból is arra, hogy odaadással és leleményesen fáradozzanak a világgyűlés sikerén. Rajtuk kívül meg kell említeni azokat, akik nem egyházunk tagjaiként vagy szimpatizánsaiként, hanem mint szolgáltatók és üzleti partnerek képességeik javát mozgósították a siker érdekében.

Ennek a megemlékezésnek az írását nem azért vállaltam, hogy magamat vagy a kort fényezhessem. Sokkal inkább azért, hogy újra elmondhassam a köszönet szavát: jó volt, életre szóló élmény volt együtt dolgozni. És azért vállaltam az írást, hogy újra elmondhassam: Krisztus teste, az egyház úgy van megszerkesztve, hogy ha az egyik tag szenved, vele együtt szenved valamennyi, és ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi. Megújulásra van szükségünk, hogy ez valóság legyen.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 29–30. számában jelent meg 2019. július 28-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.