Amikor az embernek a kamaszkorról, tinédzserlétről kell bármilyen formában nyilatkoznia, könnyen találkozik a kérdéssel: mi az, ami bennünk, tinédzserekben közös? Bár rengeteg összekötő kapocs van köztünk, nehéz egyet kiemelni. Gondolataimat mégis egy meglátás köti le a témával kapcsolatban, és ez a ,,korok közöttiség”. Hiszen az ember tizenévesen már nem gyermek, de még nem felnőtt. Még tisztán élnek benne a gyermekkor örömei, csalódásai, élményei és ezáltal sok esetben csillogó szemekkel tekint a felnövés újabb kihívásaira. Ugyanakkor belekóstolt már abba, hogy milyen felnőttnek lenni, és sok szituációban annak is kell lennie. De nem az, és ez így van jól.

Az ember gyermekként hisz a meséknek, történeteknek, de ahogyan nő, leveti magáról ezeket a meséket, és mítoszokat kezd el gyártani mintegy kapaszkodóknak. Megpróbálja az életét meghatározott események közé szorítani, és hiszi, hogy ezek az események hozzák a változást. Ezen mítoszok, felnagyított események legnagyobbika talán az érettségi maga. Bár ennek komoly hatása van továbbtanulásunkra, mégis misztifikálva van. Nem állítom, hogy figyelmen kívül hagynánk komolyságát, de az érettségi véleményem szerint, nem annyira súlyos, mint ahogyan azt beállítjuk. 

Ha az ember életében elkezdenek megdőlni ezek a mítoszok, elkezd az igazán fontos dolgokra koncentrálni. Miután rájött, hogy a tizennyolcadik születésnapja után is ugyanaz az ember lesz, és az érettségi is csak a kezdet, elkezd újabb kapaszkodókat keresni. El kell vetnünk a mítoszok kiszámíthatatlanságát, és az igazán fontos dolgokra kell koncentrálnunk. Amikor az érettségi banketten a mögöttem álló nyolc gimnáziumi évet kellett összefoglalnom, a gondolkodás, illetve az arra való tanítás fontosságát emeltem ki. Véleményem szerint, gondolati horizontunk szélesítésére különböző utak, módszerek vannak. A legkézenfekvőbb a közvetlen beszélgetés, vitázás. Ezzel kapcsolatos egyfajta közvetett, indirekt beszélgetés, ismeretszerzés az olvasás általi adatik. 

A harmadik mód az utazás. Sok emlékem van utazásokról, közülük sok kapcsolódik határon túli magyarlakta területekhez. A Deák Téri Evangélikus Gimnázium kötelékeiben tizedik osztály végén négy napot töltöttünk a Délvidéken. Személyesen nagyon örültem, hogy az egyik legkevesebbet látogatott, kulturális szempontból mégis fontos határainkon túli területen járhattunk. Szintén örömmel töltött el minket, amikor tizenegyedikben osztályunk egy része meglátogatta Kárpátalját. Az ott töltött idő hossza és a terület mérete lehetővé tette, hogy az összes ottani fontosabb helyszínt bejárjuk, és megismerkedjünk az ottani magyarok indentitásának kifejezésével összefüggő problémákkal. Az ezekkel kapcsolatos lehetséges megoldások foganatosításában nekünk is komoly szerepünk van és lesz is. 

 Erdélyi felmenőkkel rendelkező emberként rendkívüli örömmel töltött el, amikor az érettségi évében az évfolyamommal a Határtalanul Program keretében Erdélyben járhattunk. Nem csupán saját nevemben mondhatom, hogy utolsó évünk egyik csúcspontja volt ez az út, ami a pandémiás helyzet árnyékában még inkább felértékelődött. Megmutatta Erdély gazdagságát és sokszínűségét, ugyanakkor itt sem feledkezhettünk el a problémáktól és a nehézségekről. Biztos vagyok benne, hogy életre szóló élményekkel gazdagodtunk, és ezeket visszük tovább, akármerre sodor is minket az élet.

Talán nem tűnik fellengzősnek, ha azt mondom, az ország egyik legjobb középiskolájának növendéke voltam nyolc évig. Ez a gimnázium túlmutatott önmagán, és figyelmet helyezett az iskolán és tanításon, tanuláson kívüli dolgokra is. Ezek közül az egyik legfontosabb, a magyarságtudatunk és általános szolidaritásunk fejlesztése, építése. Ilyen tekintetben nem lehetek elég hálás tanáraimnak, és a Határtalanul Program által adott lehetőségeknek, melyeket nyitottság, a tanulásra való vágy és a tartalmasság jellemzett. Ezért mindig hálás leszek, és sose felejtem el, hogy mennyi ember dolgozott erején felül azon, hogy új ismeretekre és élményekre tehessünk szert, és egy életre megtanuljuk, hogy összetartozunk a határon túli magyarokkal.