Edvi Illés Pál tiszteletes – maga is nagy utazó lévén – a reformkor kezdetén, 1825-ben a Tudományos Gyűjtemény elnevezésű folyóiratban Némelly oktatások messzire Útazóknak címmel összegyűjtötte tapasztalatait az akkori idők „vándorlásairól”. A bűbájos tanulmány egyben korrajz, kultúratörténet, még ha olykor megmosolyogtató is; ha belegondolunk, 1825 óta csak az eszközök változtak, az utazás formái ugyanazok maradtak, legalábbis földön és vízen.

„Gyalog utas ember öltözködjék könnyen – így kezdődik az értekezés. – Dolmány, pantalon és topány e végre leghellyesebb ruhák. Olly tartományokban, hol a gyalog utazás sem szégyen, sem szegénységnek jele, p. o. a német külföldön, Swájczban és a hegyes tájékokon, fogadhat, kinek tetszik, mindenütt Kalauzt és bútyorvivőt is. Kompasz [iránytű – a szerk.] azomban mégis legyen magánál mindenkor, hogy el ne bóduljon.” Aztán egy kitűnő megfigyelés következik, nevezetesen, hogy ha még sincs az utasnál iránytű, nézze meg a fák oldalait: ahol kérgesebbek és görcsösebbek, arra van észak. „Midőn fáradni kezd, egyék kávét és kenyeret.”

Almási Balogh Pál – Széchenyi István és Kossuth Lajos háziorvosa – 1831- ben könyvet írt A kávé, thé és csokoládé címmel, amelyben egyebek mellett ezt olvashatjuk: „Vidámság’ ’s megelégedés mosolygnak a kávéivóból. Az elmultaknak kellemetlen emlékezetei homályba dűlnek, csak a’ jelenvalónak kedves képei lebegnek bájos mázolatban szemei előtt. És még is ezen boldogító részegség mámorában, az elmének minden tehetségei ébren vagynak, sőt a’ mi több, el tűnvén minden lankadtság’ ’s álmosság a’ testből – különös elevenséget nyernek.”

Edvi Illés Pál így folytatja: „Ártatlan ital néha a boreczet is, melly nélkül gyalogútas meg sem indúljon.”

A borecet, valamint a különféle ecetfajták pozitív hatását és gyógyító tulajdonságát már az ókorban felismerték, így az első feljegyzések szerint Görögországban is használták, elsődlegesen emésztési problémákra és bőrpanaszok kezelésére, nemkülönben súlycsökkentés céljából. A borecetben ugyanis rengeteg vitamin, ásványi anyag és aminosav van.

Hasznos a szerző következő tanácsa is: „Passzus és társ nélkül soha ne útazzon [az ember]. Háttarisznyájában [...] tartson kétcsőjű mordályt. E helyett egy jó vastag bot is bunkóra és kétélű késre alkalmas szolgálatot tészen. A végén hegyes vas legyen.”

A legkeményebb botokat a somfabokrok adták. Jól lehetett belőlük sétabotot, verekedőeszközt, terelőszerszámot, miegyebet faragni. Mellesleg a somfabokor feltűnő volt a tájban, nagyszerű tájékozódási pontnak is számított. „Inde ad sum bukur rea… Tehát amikor felmérték a határt, akkor mondták, hogy… innen megyünk egészen a somfabokorig” – mondta Lőrincze Lajos nyelvész.

Ezután Edvi Illés Pál írásában egy meglepő mondat következik: „Ha még valaki azt is meg akarná valahol tudni, hány lépésnyire van ez vagy amaz a hely egymástól, vagy csak átaljában mennyit lép napjában: a végre szerezhet lépésmérő masinát is, melly lábára kapcsoltatván minden ő számlálása nélkül csettenéssel megjelenti a lépések summáját.”

A lépésszámláló már a 17. században emberre és lóra szerelve távolságmérésre használt eszköz volt. Sőt! Tudjuk, hogy szakértők valóságos hadserege kísérte útjain Nagy Sándor makedón uralkodót: földrajztudósok, zoológusok, orvosok, írók és mindenekelőtt „lépésszámlálók”, akiknek a távolságok felmérése volt a feladatuk.

„Kocsin útazó öltözködjék csinosan, de ne pompáson és czifrán” – olvassuk a következő utazási tanácsot. Kétségtelen, hogy a 19. században nem volt valami szívderítő és kényelmes az utazgatás, mindenekelőtt az utak állapota miatt is. Egy 1848-as adat szerint a szűkebben vett Magyarországon a megépített utak hossza 2082 (Erdéllyel és Horvátországgal együtt 4142) kilométer volt. Nevetségesen kevés. A hatvannégy vármegye közül huszonhatban – például a teljes Duna–Tisza közén – egyáltalán nem volt megépített út.

A szerző is emlegeti a delizsánszot – a gyorskocsit –, amely akkortájt nagyon népszerű volt. 1750. évi forgalomba állítása még Mária Terézia nevéhez fűződik. A delizsánsz nem volt más, mint meghatározott útvonalon, menetrend szerint közlekedő társas kocsi. Elsődlegesen utasokat, másodsorban leveleket, csomagokat és pénzt szállított – az útonállók nagy örömére. A kocsis nem a bakon, hanem az egyik lovon ülve irányította a járművet. A hajtón kívül még egy postai alkalmazott is teljesített rajta szolgálatot, a kalauz, aki a kocsi bakján foglalt helyet. Ő törődött az utasokkal, és felelt a küldemények biztonságáért, az értékesebbeket fegyverrel őrizte. Az állami posta 1824-ben indította el első gyorskocsiját, a postkutschét.

De térjünk vissza az utazási tanácsokhoz. „A mit magával hordozni soha el ne feledjen [az utas], az: tő, czérna, tűzszerszám, srófzávár, írótoll érczből vagy csontból, papiros, tenta, úti kés, villa, kanál, ivópohár tokmányokban, kötő: oltalmára pedig pisztoly. Legjobbak e végre a két csőjű pisztolyok agát kovára. De minden második hétben újra töltse. A rendszerinti posta kocsikat hamar megszokták támadni úti rablók...”

Az 1848–49-es szabadságharc alatt gyakran használt kétcsövű csappantyús rendszerű fegyver az úgynevezett pandúrpisztoly volt, amelynek markolata diófá- ból készült, szerelékei pedig acélból.

Edvi Illés Pál javasolja, hogy az utas naplókönyvet vezessen, de ne mutassa, hogy kezében írótoll van. „Más nevet ne adj magadnak, mint a melly van. Azonban nem szükség, hogy neveddel rangodat is mindenütt kinyilatkoztasd.”

Liszt Ferenc egy alkalommal csak részben felelt volna meg ennek a tanácsnak… Ismeretes, hogy Marie d’Agoult grófné Liszt iránt érzett rajongásában elhagyta férjét, és szerelméhez csatlakozott. Együttélésük második évében, 1836-ban a szerelmespár rangrejtve a Mont Blanc lábánál fekvő üdülőhelyre, Chamonix-ba utazott. Inkognitójuk megőrzése céljából álnéven jelentették be magukat a szállodában. Liszt a bejelentőlapját – látszólag feledékenyen – így töltötte ki: Születési helye: Parnasszus. Foglalkozása: zenebölcselő. Atyja neve: Dante. Úti célja: az Igazság.

A sok egyéb mellett Edvi még a fogápolásról is szól: „Fog tisztításra úton nincsen jobb szer olly friss víznél, mellybe egy két csepp Kámforos pálinkát eresztettél.” Érdekes, hogy bizonyos Takáts János megyei főorvos 1849 júliusában a kolera ellen is a kámfort ajánlja ekképpen: „Ha a különböző szerekre a test nem melegszik – írja –, pálinkába kell kámfort tenni, jól összve rázni, hogy föloldódjon, s ebből a nagyobbaknak 10 cseppet, a kisebbeknek 3-4 cseppet [kell]… minden második órában beadni…”

Egy szó, mint száz: Edvi Illés Pál végezetül azt mondja az utasnak: „Szemes légy.” A közmondás is megerősíti, hogy szemesnek áll a világ (vaknak az alamizsna). Az érvényesül, aki élelmes, aki pedig élhetetlen, az koldusbotra jut. A mondás érvényes ma is.

Edvi Illés Pál evangélikus lelkész, esperes, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, író, költő 1793-ban született, és száznegyvenöt évvel ezelőtt, 1871-ben hunyt el. Már fiatalkorában kitűnt tehetségével. Tudását egyetemeken alapozta meg. Hazatérve a lelkészi hivatást választotta: előbb Nagygeresden, majd Vanyolán, végül Nemesdömölkön lett lelkész. Utóbbi helységben teremtett magának egy kis irodalmi szigetet. 1835-ben tagjai sorába választotta a tudományos akadémia filozófiai osztálya. Lelkészként a nemesdömölki templomba új orgonát szerzett be, a tornyot megmagasíttatta, a templom körüli mocsarat lecsapoltatta. Számos tisztséget töltött be: volt az egyházmegyei levéltár kezelője, iskolai fel- ügyelő, törvényszéki tanácsos és táblabíró. Részt vett a dunántúli evangélikus népiskolák rendszerének kiépítésében, és pályázatot nyert a néptanítók és tanulók számára írt Első oktatásra szolgáló kézikönyvével.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 25. számában jelent meg, 2016. június 26-án. 

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.