Régi beszámolók szerint Nógrádban, szülőföldemen a gyülekezeti papválasztás a következő módon történt: a pap nélkül maradt gyülekezet az egyházi előírások szerint megkérhette az egyházi elöljáróit, esperest, püspököt, hogy küldjenek, rendeljenek ki oda lelkipásztort, de a gyülekezet ugyanakkor általában maga is igyekezett minél előbb megoldani a paphiányt, ezért nemcsak az egyházmegyéjében, a közelben, hanem országosan is meghirdette, hogy papot-lelkészt keres.

A régi időkben nem volt még egyházi hírszolgálat, személyes ajánlások, közbenjárók, és lelkészek, egyházi világi tiségviselők , felügyelők, presbiterek ajánlásai segítettek.

Rendszerint többen jelentkeztek és a gyülekezet vezetősége egy-egy vasárnapra sorra beosztotta a jelentkezőket a bemutatkozó prédikációra. Az istentisztelet elején a presbitérium tagjai bezárták a templomajtót és figyelték kívül, körben, meddig, milyen messzire hallatszik ki a pap éneke és prédikációja. Ott földbevertek egy cöveket, ráírták a bemutatkozó nevét és ezt ismételték meg mindegyik jelentkezőnél. Akinek a neve legmesszebb volt, rendszerint azt hívták meg elsőként részletes megbeszélésre. Nem volt számukra mindegy, meddig hallatszik ki papjuk szava! Nem volt akkor hangosítás gépi úton, mikrofonokkal. Egy-egy temetésen a szabadban, de a kissebb-nagyobb templomokban belül is jól akarta hallani a gyülekezet a pap szavát!

Ma már csak pénzkérdés templomaink megfelelő oltári-szószéki kihangosítása, de az alapkérdést ma is fel kell tennünk: mennyire, milyen hallgatói-lelki mélységekbe, gyülekezeti, helyi lakóközességi csoportok gondolkodásába, érzéseihez, hívő-kételkedő-hitetlen és ellenséges hallgatók fölvetett-érzett-megélt öröméhez-bánatához-gyászához ér el a lelkész-pap-igehirdető hangja?

Emberi hangunk ereje fejleszthető, megtanulható sok minden, ami segíthet egy papnak. Amikor a teológiát végeztem 1954-59 között, több professzorunk, így Sólyom Jenő, Prőhle Károly erre is figyelt. Színészek jöttek elmagyarázni, hogy nem „hasból” vagy „motyorázva” kell prédikálni, hanem vigyázni kell a helyes testtartásra, fejünk mozgására, nem elharapni a szó és mondatvégeket; legyen a múltidő kettős tt-je és a tárgyeset egy t-je jól kihangsúlyozva!

A legfontosabbat azonban Prőhle Károlytól tanultuk: a prédikáció nem olyan, mint Arany János Toldijának malomköve: „repül a nehéz kő... kit hogyan talál el...” Az igehirdetőnek „céloznia” kell, azaz ismernie kell a gyülekezetet, beszélgetni, barátkozni, kikérdezni a kicsiket–nagyokat, ifjakat–öregeket!

Túl az egyes embereken, a családi-, lakóhelyi-, gyülekezeti-, országos léleképítés és közösségépítés is a feladata a lelkipásztornak. Vajjon meddig ér el a pap hangja nálunk?

„Nyisd meg ajkamat Uram hogy hirdesse szájam dícséretedet!” (Zsolt 51,17)

„Uram, tégy zárat a számra, őrizd ajkaim nyílását!” (Zsolt 141,3)