Gyakran előfordul, hogy Luther Márton hit és cselekedet viszonyáról mondott kijelentéseit félreértelmezzük, és a hit prioritására hivatkozva azt gondoljuk, hogy mivel a cselekedet nem vezet üdvösségre, ezért eltekinthetünk attól. Ez a megközelítés leegyszerűsíti a lutheri értelmezést, és tévesen arra sarkallhat, hogy a hitből következő, cselekvő keresztyén életvitellel ne vagy csak kevésbé foglalkozzunk. Pedig Luther nem arról beszél, hogy a cselekedeteknek, azaz a másokért, a környezetünkért tevékeny életnek ne lenne haszna, csupán azt mondja, hogy a cselekedet önmagában kevés, hiszen az üdvösség egyedül hit által következhet be. Luther A jó cselekedetekről szóló írásából láthatjuk, hogy a hitből következik a keresztyén élet, mely a jó cselekedetek meghozatalára ösztönöz: „Igaz ez a két mondat: »A jó cselekedetek nem teszik az embert jóvá, hanem a jó ember tesz jó cselekedeteket. A rossz cselekedetek nem teszik az embert rosszá, hanem a rossz ember tesz rossz cselekedeteket.« Ezért mindig magának a lényegnek vagy a személynek kell jónak lennie minden jó cselekedet előtt, és a jó cselekedetek maguktól erednek, és jönnek elő a jó személyből, ahogyan Krisztus mondja: »A rossz fa nem terem jó gyümölcsöt, a jó fa nem terem rossz gyümölcsöt« (Mt 7,18).”

„Amilyen lelki ajándékot kaptatok, úgy szolgáljatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai: ha valaki prédikál, úgy mondja szavait, mint Isten igéit, ha valaki szolgál, úgy szolgáljon, mint aki azt Istentől kapott erővel végzi, hogy mindenkor Isten dicsőíttessék Jézus Krisztus által, akié a dicsőség és a hatalom örökkön örökké. Ámen.” (1Pt 4,10–11) – olvassuk Péter első levelében. Amennyiben ezt az igét párhuzamba állítjuk a fenti lutheri gondolattal, rádöbbenhetünk, hogy a munka, a másokhoz odaforduló élet, az önkéntesség mind közelebb vihet az Istentől kapott ajándékaink kibontásához. A szolgálat ugyanis hasonló a szeretethez: amennyiben bezárjuk és nem osztjuk meg, az egyre kevesebbé válik, ereje gyengül, és végül könnyen kiüresedik. Ha élünk a szeretet ajándékával, és megosztjuk a környezetünkkel, a szeretet ereje egyre erősebb lesz, nem fogy el, hanem sokszorozódik. Vagy ahogy Roger Schütz, a taizéi szerzetesközösség alapítója fogalmaz: „Az igazi öröm elajándékozza önmagát. Aki megtapasztalja, nem keres érte sem hálát, sem jutalmat. Számára az a hála, az a jutalom, hogy adhat.”

A talentumok

De mit is jelent jól sáfárkodni? Ehhez érdemes Jézus talentumokról szóló példázatát elolvasnunk (Mt 25,14–30). Kodácsy-Simon Eszter Tálentum – a megvalósult tehetség című tanulmányában a példázat kapcsán rávilágít a kapott javak és a képesség összefüggésére. Az Evangélikus Hittudományi Egyetem Valláspedagógiai Tanszékének megbízott vezetője kifejti, hogy a gazda a képességre hivatkozik. Ezt az eredeti görög szövegben a dynamis fejezi ki, melyet Károli erőnek fordít. A Septuagintában Isten erejét jelenti, az Ószövetség görög fordításában az emberek harci erejét értik alatta, míg az Újszövetségben „Istennek azt az erejét jelöli a szó, amely véghez viszi az üdvösséget, s amely Jézust is képessé teszi a betegek gyógyítására, démonok kiűzésére, csodák tételére, a tanításra.” Kodácsy-Simon Eszter kiemeli, hogy „a példázatban a gazda is a szolgák ilyen értelmű erejére hivatkozik, erre a belülről fakadó, robbanásszerű erőre, amely mint a belülről robbanó dinamit, mozgatja az embert. Ezzel a belsőből spontán megjelenő erővel, képességgel lehet elérni a kitűzött célt, lehet teljesíteni a feladatot – akár fizikai, akár lelki, akár szellemi kihívást. Ez az erő mozgatja az első szolgát, aki »azonnal elindult« (Mt 25,16) és vállalkozásba fogott.” A tanulmány írója kitér arra is, hogy a lehetőségekkel való élésre a példázat szerint mindenkinek alkalma van, sőt, „a szolga egyetlen módon vallhat kudarcot: ha nem él a lehetőségével. (…) Megkockáztatom, hogy még ha kudarcot vallott volna is a pénz befektetésével, akkor sem lett volna olyan rossz a szolga megítélése, mint a rábízott lehetőség kihagyása miatti elmarasztalással.”

Szolgálattal élni

Sáfárkodni mi is tudunk, sőt ha komolyan vesszük, hogy a golgotai kereszt az életünkre vetítve mekkora mértékű talentumot jelent, akkor vallhatjuk, hogy fel vagyunk vértezve a keresztyén ember erejével. A szolgálat, a cselekvés, a szeretet átadása, a gyülekezeti munka vállalása mind ebből a talentumból ered. Ez az, ami erőt ad, ami lelkesít, ami utat mutat arra, hogy megtaláljuk a küldetésünket, sőt kiterjed a családi, gyülekezeti és társadalmi feladatunkra is. Ez határozza meg hétköznapjainkat, cselekvésünket és ünnepeinket is. Mint ahogyan Pál apostol is figyelmeztet: „a testvérszeretetben legyetek egymás iránt gyengédek, a tiszteletadásban egymást megelőzők, a szolgálatkészségben fáradhatatlanok, a Lélekben buzgók: az Úrnak szolgáljatok.” (Róm 12,10–11)

Klaus Douglass Az új reformáció – 96 tétel az egyház jövőjéről című könyvében olvashatjuk: „A keresztyén egyház legfőbb célja, hogy úgy hirdesse Jézus Krisztust a személyes élet minden területére, testre, lélekre és minden emberi élethelyzetre tekintve, hogy az emberek megismerjék, bízzanak benne, engedelmeskedjenek neki és kövessék őt. Ez minden keresztyén legfőbb feladata.” Mit jelent ma egy gyülekezet tagjának lenni? – tehetnénk fel ezzel kapcsolatban a kérdést. Korántsem azt, hogy Isten igéjére figyelő emberek egymásról, gyülekezetük közösségéről és az azon belüli személyes feladatokról tudomást nem véve hétről hétre ismeretlenül találkoznak. Sokkal inkább azt jelenti, ami a hetvenkét tanítvány kiküldéséből következik: „Aki titeket hallgat, engem hallgat...” (Lk 10,16a) Ez ugyanis nem csak a hallgatóság felé, hanem a gyülekezet tagjai irányában is megfogalmaz egy alapállást. Azt, hogy tudnunk kell a feladatunkat, szükséges megismernünk a tanításunkat, tisztában kell lennünk hitünkkel, és el kell köteleződnünk a krisztusi szeretet igazsága mellett. Ez „csupán beszéddel” nem lehetséges, hitelessége megkérdőjelezhető, és korunk – némileg jogosan – ezt meg is teszi. Jézushoz hasonlóan nekünk is észre kell vennünk a környezet igényét, reflektálnunk szükséges a nélkülözők kérésére, fel kell fedeznünk gyülekezetünk erejét.

„Aki a szolgálat ajándékát kapta, az végezze szolgálatát” (Róm 12,7) – olvassuk Pál apostolnál. A tanítványi úton járó közösségnek a gyülekezeten belüli szolgálat olyan alapállása, mely folyamatos, egymást segítő, a helyünket megtaláló aktivitásra hív. Ebben felfedezhetjük erősségeinket, felvértezhetjük magunkat a közösség erejével, és szolgálói lehetünk az egyháznak. A hit megélésének a közösség és a közösségért végzett szolgálat olyan útja, amely nem csak a saját, hanem mások hitét is erősítheti, pozitívan formálhatja, továbbá pozitív üzenettel bír a világ felé is. Érdemes visszatérni a talentumok példázatára: a gazda „kinek-kinek képessége szerint” adta a nem kis vagyonnak számító összeget, melyből a legcsekélyebb is negyven évnyi szolgálói munkadíjnak felelt meg. E hatalmas ajándékkal nekünk is, ma is, a saját gyülekezetünk vonatkozásában is élni szükséges. Ebben erősít minket Luther Kis kátéjának zárómondata is:
„Mindenki a maga dolgát
Jól tanulja, jól végezze,
És az egész háznak dolgát
Felviszi az Úr kegyelme.”