Amikor a leghűségesebb olvasók, az előfizetők kezükbe veszik a magazint, már túl leszünk az imaestek felén, és mire vasárnap a templomi iratterjesztésekbe ér, akkor már csak a záróalkalmakra lehet felhívni a figyelmet. Ezért is kérek megértést, hogy nem friss és idei élményeket és tapasztalatokat adok közre, hanem a személyes emlékeimből idézek fel egy imaheti élménycsokrot.

Az imaheteknek ugyan több mint másfél évszázados hagyománya van, de az is igaz, hogy ennek az időnek a nagyobb részében csak az egyház kisebb részét kitevő protestáns közösségek között voltak közös imaalkalmak. Gyerekkoromból is emlékszem több, reformátusokkal, baptistákkal és más szabadegyházi közösségekkel együtt tartott alkalomra. A rendszerváltás hajnalán, a kilencvenes évek elején óriási változást jelentett az, amikor a római katolikus testvérek is bekapcsolódtak a közös imádságba.

Nagyon mélyen belém égett azoknak az időknek az emléke, mert az öröm és a remény mellett az óvatosság, a gyanakvás és az ismeretlentől való félelem rendkívül érdekes helyzeteket generált. Tordasi és gyúrói segédlelkészként mindkét falu idős római katolikus papjával felvettem a kapcsolatot, mindkettő kedvesen fogadott, de udvariasan elmondták, hogy a közös alkalmat nem tartják időszerűnek… Ezt követően viszont váratlanul bekopogott a parókiánk ajtaján egy harmadik plébános, Schrőder Gyula, a szomszédos Martonvásár papja. Éppen nem voltam otthon, így az ajtót nyitó feleségemnek mondta el kellő szorongással, hogy közös imaalkalmat szeretne szervezni, de a református kolléga elég barátságtalanul utasította vissza. Szabadkozott, hogy igazán nincs semmi rossz szándék benne… A feleségem átküldte utánam Gyúróra, ahol éppen a templomfűtést szereltük. Nemcsak az imaheti alkalmat tudtuk megbeszélni, majd megtartani, de ebből a találkozásból őszinte testvéri barátság is kialakult.

Soha nem felejtem el azt az első három ökumenikus istentiszteletet, amelyet a martonvásári római katolikus, az érdi református és a tordasi evangélikus templomban tartottunk a három felekezet részvételével. Zsúfolásig tele volt mindegyik templom, egy gyufaszálat sem lehetett volna leejteni. A liturgiát óvatos diplomáciával raktuk össze, hogy akaratlanul se hangozzon el olyan szó, amely bármelyik közösségnek bántó lehet. Az együttlét ténye, az egymás felé kimutatott elfogadás és megbecsülés apró jelei, az elhangzó igehirdetések, a közös hitvallás, imádság és áldás átélése megrendítő volt. A több évszázados történelmi szembenállás után együtt, testvérként fordulhattunk közös Urunkhoz. Óriási volt az igény a kéznyújtásra, a közösség megélésére, az összetartozás kifejezésére. Nem tudtuk kivonni magunkat az alkalom hatása alól, amikor belegondoltunk abba, hogy a már akkor több mint kétszáz éves templomunkban először szólalt meg egy római katolikus pap mint testvér és mint az evangélium hirdetője.

Természetesen ez csak a kezdet volt. A folytatás nemcsak annyiból állt, hogy ezután egyre természetesebbé váltak a közös istentiszteletek. Már az indulás évében olyasmi következett be, amit korábban elképzelni sem tudtam volna. Martonvásáron, ahol éltek evangélikusaink, de nem volt saját ingatlanunk, ahol híveinkkel összejöhettünk volna, Gyula atya közbenjárására püspöki engedélyt kaptunk arra, hogy a római katolikus templomban rendszeresen evangélikus istentiszteleteket tartsunk.

Már több mint negyed évszázad eltelt azóta. Lelkészváltások voltak mindkét közösségben, de az akkor kinyíló ajtó máig nyitva áll, amit Isten ajándékaként élek meg, és hálát adok érte. S miközben e sorok írásakor az idei imahétre gondolok és hangolódom, azért imádkozom, hogy a ma már megszokott közös alkalmakban is fedezzük fel összetartozásunk csodáját és nagyszerűségét.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 3–4. számában jelent meg 2018. január 28-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.