A kísértés és a bűn

Elsőként felbukkanhat előttünk az 1Móz 3-ban olvasható tanító elbeszélés, amelyben a démoni kísértőt a kígyó jeleníti meg, és olvashatunk Éva és Ádám félrelépésében a bukásunkról, amelynek lényege az Isten parancsával szembeni engedetlenség. Ezért ennek a történetnek nem is „kísértés” az elnevezése, hanem „bűneset”, mert a kísértés elérte a célját. A bukással megszűnik a kísértés.

Krisztust is megkísértette a Sátán. Miért?

A szinoptikusok szerint a kísértéstörténetben Jézus a pusztában negyven nap után szembesül a kísértővel (ördög, kísértő, Sátán – Mt 4,1kk), de ebből a drámai feszültségű leírásból azt tudhatjuk meg, hogy a mi Urunk és Megváltónk – minden emberi nehézség ellenére is, negyvennapi böjt után – Ura a kísértőnek. Vagyis az életünk kísértései közepette van Kihez fordulnunk!

Amikor mi kísértjük az Istent

Ez komoly figyelmeztetés a számunkra. A Szentírásban olvasunk arról, hogy a választott nép zúgolódva provokálta Istenét, azaz kísértette Őt, aminek a szellemi lényege az Isten hatalmában való kételkedés volt. Sok bibliai példából csak kettőt idézzünk önmagunk figyelmeztetésére. A 2Móz 17,2kk-ben arról olvasunk, hogy Izrael megkísértette Istenét azzal, hogy kétségbe vonta mentő akaratát. Meggyanúsítják az Urat, hogy meg akarja őket ölni a szomjúsággal, és Mózes szinte kétségbeesetten mondja: „Miért szálltok perbe velem? Miért kísértitek az Urat?”

Nekünk szólóan is könyörög a zsoltáros (95,8–11) a választott nép tagjaihoz, hogy ne keményítsék meg a szívüket, mint őseik, akik „megkísértettek engem…, próbára tettek, bár látták tetteimet.”

Határozott tilalomról szól sok igehely, például az 5Móz 6,16: „Ne kísértsétek Isteneteket, az Urat!” Erre az igehelyre hivatkozik Jézus kísértéstörténetében (Mt 4,7), amikor a Sátán elutasítása így kezdődik: „Viszont meg van írva”, és következik a mózesi ige idézete.

Tudjuk, hogy ennek a veszedelemnek mi is ki vagyunk téve, amikor kétségbe vonjuk Isten bölcsességét és felülbíráljuk Őt.

A jelkérő Gedeon

Itt nem Isten bölcsességének, hanem a kapott feladat isteni eredetének a megkérdőjelezéséről van szó. Gedeon nem Istenben, hanem önmagában kételkedik, és szeretne méltatlanságában és nehéz helyzetében meggyőződni arról, hogy őt tényleg Isten választotta ki a nagyon nehéz feladatra. A Bírák 6,39-ben olvassuk: „Gedeon azonban ezt mondta az Istennek: Ne haragudj meg rám, ha még egyszer szólok. Hadd tegyek próbát még egyszer a gyapjúfürttel: most maga a gyapjúfürt maradjon száraz, az egész föld pedig legyen harmatos!”

Amikor Isten teszi próbára az embert

Az eddigieknél is nehezebb téma számunkra a Bibliában az, amikor Isten teszi próbára az embert. Ez a kísértésnek a pozitív dimenziója, amikor az 1Móz 22,1 szerint „Isten próbára tette Ábrahámot”. Izsák feláldozásának az ügye történik itt. Számos helyen olvasható az ilyen tartalmú figyelmeztetés: ne hallgassatok semmiféle hamis prófétára, „mert csak próbára tesz benneteket Istenetek, az Úr, hogy megtudja, hogy valóban teljes szívvel és lélekkel szeretitek-e Isteneteket, az Urat” (5Móz 13,4).

Imádkozó lélekkel kell figyelmesnek lennünk arra, hogy Isten szándéka lehet a hitünk próbára tétele, persze saját érdekünkben, hogy edzett hitéletünk legyen, ne ingadozzon mindenféle szélben. Sőt az is lehetséges, hogy a zsoltároshoz hasonlóan mi magunk kérjük az Urat: „Vizsgálj meg Uram, és próbálj meg, kutasd át szívemet-lelkemet” (Zsolt 26,2 és vö. 17,3).

Ezt a próbatételt vagy vizsgáztatást Jézusnál is megtaláljuk, amikor a Jn 6,1kk-ben az ötezer ember pusztai megvendégeléséről van szó, és igazából sem kenyér, sem hal nem áll kellő mennyiségben a rendelkezésükre. A Jn 6,6 szerint Jézus kérdezi Fülöpöt, honnan vegyenek annyi kenyeret, hogy ilyen sok embernek enni adjanak, s megtudjuk: „Ezt azért kérdezte tőle, hogy próbára tegye, mert ő már tudta, hogy mit fog tenni.”

Pál apostol lelkipásztori tanácsa nekünk is szól a második korinthusi levél 13. fejezetében, az ismert gubancos, vitás helyzetre ezzel tesz pontot az apostol: „Önmagatokat tegyétek próbára, hogy igazán hisztek-e? Önmagatokat vizsgáljátok meg! Vagy nem ismeritek fel magatokban, hogy Jézus Krisztus bennetek van?”

Amikor a Sátán kísért

A legveszedelmesebb, amikor démoni (diabolikusan okos) kísértésben van részünk. „A Sátán kikért titeket” – mondja Jézus Péternek – „hogy megrostáljon, mint a búzát” (Lk 22,31–32, vö. 1Pt 5,8). Ki vagyunk téve a Sátán támadásának, amelynek egyetlen célja az, hogy elszakítson bennünket Istentől, bizonytalanná tegye vagy meg is szüntesse a Krisztusba vetett hitünket. Éppen az a rettenetes, hogy ez az ellenség ördögien okos, rettenetes csapdákat tud felállítani számunkra, éppen ezért szükségünk van az Úr Jézus megmentő szeretetére. S ezért fontos értelmünkkel és szívünkkel felfogni, hogy ki a legbiztatóbb számunkra: az igazi Főpap.

Az igazi Főpap, Isten báránya a megmentőnk

Olyan Főpapunk van, aki „maga is kísértést szenvedett, segíteni tud azokon, akik kísértésbe esnek” (Zsid 2,18 és 4,15). A kísértés nagy veszedelmében Jézushoz fordulhatunk, mert Ő valóságos ember (aki együtt tud érezni velünk) és valóságos Isten (akinek van hatalma arra, hogy segítségünkre legyen). Az ordító oroszlánként ránk vadászó, kísértő ördög (1Pt 5,8) el akar nyelni minket, s vele szemben csak a Krisztusba kapaszkodó élő hit nyújthat segítséget és védelmet.

Legyen lelki szemünk előtt az értünk könyörgő Úr Jézus, Ő tart meg minket! (Lk 22,32; vö. Róm 8,26c)