Ki-ki aztán megtalálta a szerencséjét is – abban, hogy ott maradhatott akár élethossziglan, hogy megtanult hollandul, és számos kapcsolatot tarthatott fenn hazatérve is, hogy bár idegen, de szerető pótcsaládra lelt. Ha nem is volt mindenki története egyértelműen pozitív végkicsengésű, a jó táplálékban, a befogadás élményében, sőt a krízis puszta túlélésében személyes történeteiknek számtalan közös vonását fedezhetjük fel. 

A mintegy kétszáz oldalas kötet tíz tanulmányt közöl azoktól a kutatóktól, akik évek óta részt vesznek a 2018-ban alakult nemzetközi kutatócsoport kultúrát, migrációt és identitást vizsgáló munkájában (a szerkesztőkön kívül: Hajtó Vera, Gera Judit, Bozzay Réka, Nagy Roland és Roeland Hermans). A tanulmányok megnyerően sokféle megközelítésben és hatalmas forrás­anyagra építve tálalják az olvasó elé a gyermekvonatok történetét, amelyben a személyes történelem politikatörténettel, mentalitás­történettel, nőtörténeti, szépirodalmi, sőt nyelvészeti vonatkozásokkal gazdagodik. A gyermekvonatokkal kapcsolatos kutatás az utóbbi tizenöt-húsz évben érte el azokat az eredményeket, amelyekből ez a könyv született. Kiemelkedően fontos, hogy nemcsak magyar, hanem holland és belga oldalról is vizsgálják a kutatók a gyermek­vonatok históriáját, valamint a kultúrák közötti kapcsolat alakulását és átalakulását a tárgyalt évtizedekben.

A történet kezdete az első világháború utáni zűrzavaros időszak: a Monarchia összeomlása, a nemzetiségi zavargások, a menekültek tömegei, az őszirózsás forradalom, a trónfosztás és a Tanácsköztársaság dicstelen napjai, a román megszállás… Az országban uralkodó káosznál csak a szegénység volt nagyobb: nem volt tüzelő, élelem, lakás. Hol volt már Európa éléskamrája ekkorra! Felismerve a sürgető szükséget, nemzetközi összefogás született, hogy a lerongyolódott, éhező magyar gyermekeket külföldre utaztassák néhány hónapra felerősödni. 1920 és 1930 között hatvanezernél több magyar gyermek, az úgynevezett „kismagyarok” utaztak elsősorban Hollandiába és Belgiumba, de néhány ezren Angliába, Svájcba és Svédországba is. (Ne felejtsük el, hogy Magyarország politikai­lag nagyon nem volt kívánatos szereplő a háború utáni Európában! A hollandok is gyanakodva nézték őket, de Belgium lakosai még emlékeztek a német megszállásra is. Az első, lesoványodott gyermekeket szállító vonat 1920. február 8-án mégis kigördült a Keleti pályaudvarról.)

Mi lehetett az akció sikerének titka? Személyek, akik a szervezést magukra vállalták, akik „humanitárius nagykövetekként” vettek részt a munkában? Köztük J. P. Ph. Clinge Fledderus, aki holland királyi főkonzulként tevékenykedett Magyarországon 1911 és 1946 között? Vagy Raffay Sándor evangélikus püspök, aki az Országos Gyermekvédő Liga tagja volt? Talán a neokálvinista Henriëtte Kuyper, aki némileg rózsaszín ködben látta szeretett Magyarországát, ám nagyon sokat tett az ország ismertségéért? Esetleg Ravasz László református püspök, aki egyenesen a keresztes hadjáratokhoz hasonlította az akciót, amely azonban „vér nélkül ér el csodálatos győzelmeket, mert egyszerű gyermeki élettel és lélekkel hódítja meg a külföld szívét”? (56. o.) A fenti példákból is látható, micsoda elszánt és összehangolt felvilágosítás zajlott minden érintett országban. Mire az első gyermekek kiértek a holland családokhoz, Magyarország felkerült a befogadócsaládok térképére: addigra talán már kevesen gondolták, hogy „kis feketék” érkeznek az országba. A propaganda nagyon fontos eleme volt a vallásos színezet. A szervezők figyeltek arra, hogy a kis vendégek vallásuknak megfelelő családban kapjanak szállást, hiszen a lelki fejlődésüket ugyanolyan fontosnak tartották, mint a testük megerősítését.

A visszaemlékezések majd mindegyikében olvashatunk a vasárnapi istentiszteletek, misék, asztali imák szerepéről. Míg az első vonatok szervezésében állami erők és nem felekezeti hátterű egyesületek vettek részt, ez az évek során megváltozott: a magyarországi reformátusok erősítették a holland – elsősorban neokálvinista irányú – református kapcsolataikat. A Magyar Katolikus Egyház pedig a kezébe vette annak irányítását, hogy „Mária országának gyermekei” a katolikus Belgiumban nyerjenek elhelyezést. Propagandájuk célja a részvét felébresztése volt a szegény kisgyermekek, éhező családok és a hatalmas területeket igazságtalanul elvesztett ország iránt. Végső érvükkel szemben (a gyermekeket meg kell őrizni a katolikus egyház számára) nem maradtak ellenérvek. A magyarországi sajtó teljes mellszélességgel támogatta a holland és belga gyermek­vonatok ügyét. Minden esetben lelkesülten számolt be az eseményekről, az indulásokról és a megérkezésekről, amikor tömegek várták a pályaudvaron a megerősödött kicsiket és kamaszokat. Bár az egyéni történetek között bizony akadnak keserűek is, és a kötet ezeket sem hallgatja el, a végső mérleg azonban pozitív marad. 

A pozitív végkicsengést erősíti az a hála, amely az – anyakép megrajzolására fogékony – magyarokat például Vilma királynő iránt eltöltötte. (Mit sem vont le ebből az a tény, hogy az egész akció civil összefogás eredményeként született meg.) Vikár Béla Boldogasszony Anyánk-parafrázisában a hollandusok királynőjét egyenesen Mária küldi szegény magyarjainak megsegítésére, és így biztatja hű magyar cselédeit: „Légy reménységgel: Nézz Hollandiára. / Nézz királynéjára! Nem vagy többé árva.” (86. o.). Ugyanazok, akik némi önsajnálattal vegyes nemzeti büszkeséggel keseregnek a magyarság bűnei és Isten büntetése miatt, a holland ünnepek átvételében, nemes gesztusok gyakorlásával, a királynő és leánya számára készített ajándékokkal – azaz a hála, a hálás szeretet különféle megnyilvánulási formáival – visszanyerik becsületüket, és egyenrangúan alkalmasak lesznek a kapcsolat újjáteremtésére. 

A postmemory, vagyis az „utóemlékezet” megrázó rétegeit, másodlagos traumáit tárja fel Rudi Hermans flamand író, akinek édesanyja egykor gyermekvonattal érkezett Belgiumba, majd végül ott ment férjhez. Regényeiben az anya életében – és a sajátjában – végez mély­fúrásokat a szerző, az általa idézett mottó szerint: „Míg te minden nap haldokolsz, nélkülem / Nélkülem, én nem vagyok, én nem vagyok, csak a te földedben. / Kavarogva száll tova bennem életed, nem térsz / Meg hozzám, nem gyógyulok fel belőled.” (Hugo Clauss: De moeder – Az anya, 1955) (116. o.) A szépírói feldolgozásban talán még nyilvánvalóbbak a gyermekakció árnyoldalai, a nehéz beilleszkedés, az erős honvágy, az elvesztett gyerekkor, „az elképzelt Magyarország” (118. o.) utáni vágy. 

Bár a következő világégés után újra elindult a magyar gyerekekkel teli szerelvény Hollandia felé, a második vonatot a kommunista rezsim már nem engedte ki. A történetnek ez a rövid második felvonása is fontos és szerves része annak a transznacionális történelemnek, amelynek résztvevői a „gazdag” nyugati országok és a „szegény”, „kifosztott” – ennélfogva gyakran alárendelt szerepet játszó, ám a trianoni elszigeteltségből kitörni vágyó – Kis-Magyarország lettek. A „közös örökség” – shared heritage – fogalma eredetileg „az európai és az Európán kívüli országok közötti kapcsolatot írja le. […] Az ilyesfajta megengedő megközelítés a múlt minden olyan lenyomatát magában foglalja, amely különböző országok találkozása, összeköttetése és összecsapása nyomán jött létre, és amelyet mind az érintett országokban, mind azokon kívül sikerült megőrizni. Azzal, hogy ezeket a lenyomatokat közös örökségként kezeljük, elismerjük, hogy egyszerre több közösség számára is jelentőséggel és jelentéssel bírnak.” (198. o.) 

Mindez hosszú távon is tanulság lehet. Nem csak a trianoni diktátum és az első gyermekvonat indulásának századik évfordulóján.

Aalders, Maarten J. – Pusztai Gábor – Réthelyi Orsolya (szerk.): A gyermekvonatok. Élő híd Magyarország, Hollandia és Belgium között az első világháború után. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2020. 

A cikk a Credo folyóirat, 2020. 2. számában jelent meg.

Megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu(link sends e-mail) címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.