Az imádkozó. Merev derékkal térdel a kövön. Nem a saját ötlete az imádkozás. Előtte volt itt egy idős, fekete ruhás nő, akiről csak akkor derült ki, hogy nem is olyan idős, amikor felállt. De soha nem állt fel. Egész nap meggörnyedve térdelt, kezében a tányérkája. A fiatalember tőle szedte az ötletet. Pont ugyanott térdel. A nőt később pár utcával odébb látom. A fiatalember a szemét az égre mereszti. Fárasztó lehet egész nap így. Már korán reggel kint van. Aztán rájövök, hogy valójában nem is az éghez imádkozik, hanem hozzánk, a pénzesekhez, akik sietve megyünk el előtte, és szállunk alá a metró aluljárójába. Hozzánk imádkozik. Arra gondolok, hogy a koldulás milyen rafinált dolog. Nem a pénzért könyörög, tudja, hogy ez így, direkt módon úgysem sikeres, hanem csak úgy: hozzánk. Az emberek ránéznek, és istennek érzik magukat. Egy pillanatig azok is. Rajtuk áll vagy bukik, hogy ennek a fúnak lesz-e pénze, vagy sem. Az istenség érzésének ez a pillanata az, amiből a mi koldusunk él. A kegyelmes istenek adnak pénzt, a kegyetlenek nem.
Az éhes. Emlékszem, amikor először megszólított. Rég volt már. Rám nézett egyszerűen, nyíltan és becsületesen: „Éhes vagyok” – mondta. Idős asszony. Az évek során rohamosan romlott a külseje, mégis az az érzésem, hogy lakhat valahol. Egyszer jobban ráértem, vettem neki a gyorsétteremben egy menüt. Elfogadta, megette. Lehet, hogy tényleg éhes volt? Lehet, hogy nem is csap be senkit, és ez a szöveg nem valami hatásvadász szlogen, hanem valóban éhes? Lehet, soha nem fogom megtudni. Ez a lényege. Az ő élete rejtve van az enyém elől. Nincs is igazi találkozás, csak formaság. Mint egy üres imádság. Pedig egyszer hosszan beszélgettünk. Közelgő műtétről, kórházról és egyebekről volt szó. Akkor azt mondta, csak átmenetileg van Pesten, haza kell utaznia. Aztán éveken keresztül láttam, így amit mondott, valószínűleg nem volt igaz. Hogy tud a mondata mégis ilyen őszintén csengeni sok-sok év után is, mint egy liturgikus szöveg: „Éhes vagyok.”
A merev kezű. Koldulásra áll a keze. Ül a ház kiszögellésén, mellette a kutya, és a keze kérésre áll. Ha tenne bele valaki valamit, a másik kezével venné ki, hogy addig se kelljen megváltoztatni a pózt. Egyszer a másik keze be volt gipszelve, de az, a kérő kéz továbbra is úgy nyúlt az emberek felé, szinte mozdulatlanul, folyamatosan kérve. Így az egész ember egy kérés. Ez a lényege. Mindenestől koldus. Mellételepszik egy sorstársa, beszélget a virágossal, bármi történhet, az ő keze tovább koldul. Egyszer láttam, hogy a kutya felnézett rá, mire ő a koldulós kezével megvakargatta a füle tövét. Aztán újra visszamerevedett az eredeti pózba. Tehát nem béna, csak koldus. Nem hagyhatja abba.
A pecás. Mindig felvidít a jó ötlet. A fú kicsit szemtelen persze, de nagyon vicces. Egy botra madzagot kötött, a madzagon pohár, abba kell a pénzt dobni. Belógatja a siető emberek közé, tényleg horgászik. Egyidejűleg biztosít mindenkit, hogy nem kell megérinteni őt, elég a pohárba bedobni az adományt. Ő nincs is, csak a pohara létezik.
Koldusok. Sokan vannak még. Istenné tesznek minket, rajtunk múlik a vacsorájuk. Biztosítják nekünk naponta azt a jóérzést, hogy nem tartunk ott, ahol ők. Van élelmünk, lakásunk, és állunk valahogy anyagilag. Minket meg egy pillanatra felmelegít, hogy jót teszünk velük. Tudom, hogy apám időnként leült egyikükkel-másikukkal beszélgetni a lépcsőre vagy ahol ültek. Ő többnek látta őket.
Isten koldusai vagyunk. Pont ilyenek: kérencsölők, képmutatók, olykor valóban éhesek, néha őszinték, néha képmutatók. Nem akarunk látszani, csak kezek vagyunk vagy pecabotról belógatott poharak. Ő pedig néha leül mellénk a lépcsőre, hogy beszélgessen velünk. Ő többnek lát.
A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 41. számában jelent meg, 2016. október 16-án.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.