„Ennyi minden, amit tehetünk” – olvasható Reményik Sándor verssora, a Koldusnak látszó tündér c. kiállítás mottójaként. A BAB (Budapest Art Brut Galéria) kiállításán olyan világgal szembesülünk, amelyről tudunk ugyan, de gyakran félrefordítjuk a fejünket. (Nyáron a balatonboglári evangélikus templom adott helyet hasonlónak.)

A szervezők Viktor Frankllal értenek egyet: „Ha valakit annak alapján ítélünk meg, netán elítélünk, amit biológiailag (öröklés, de a nemzeti hovatartozás is), pszichológiailag (nevelés, képzés) és szociológiailag (társadalmi és gazdasági adottságok) magával hozott, nem pedig annak alapján, amit ezekből kihozott, akkor teljesen igazságtalanok vagyunk vele szemben.” Meggyőződésem, ha valaki végigsétál a kiállított művek között, ráébred arra, hogy milyen nehéz a kevésből sokat létrehozni. Egyedül nem is menne. Visnyei Emőke és vagy negyven munkatárs – köztük szociális munkások szolgálata, képzőművészek és tudósok önkéntes munkája – kellett ahhoz, hogy ezek az alkotások és a kiállítás létrejöjjön.

Aki önhibáján kívül vagy önhibájából az utcára kerül, nemcsak önbecsülését veszti el, hanem puszta társadalmi létét is. Egyik pillanatról a másikra előítéletekkel találja szemben magát, elveszíti korábbi kapcsolatait, meggyengül értékrendszere, kétes helyzetekbe bonyolódik. Mindez fokozottan igaz, ha pszicho-szociális fogyatékkal, szenvedélybetegséggel, mentális problémákkal küzdő ember lesz hajléktalanná.

Tovább a KötőSzó blogra.