Kollégiumban mondott „rendben”-t a menyasszony – Imre és Melinda. Imi tizenöt éves volt, amikor hitre jutott. Azelőtt is járt templomba, de attól kezdve vette komolyan az Istennel való kapcsolatát. Annyira komolyan, hogy sok bántás, gúnyolódás is érte miatta az iskolában és a kollégiumban. Ennek ellenére kitartott, és sokat jelentett számára, hogy áldást látott a munkáján. Nagyon szépen haladt a tanulásban. A jelentkezési lapot nyugodt szívvel adta be az egyetemre. Azt gondolta, hogy útja egyenes ebbe az irányba. De nem így történt. Nyár közepén – épp aznap, amikor a jogosítvány megszerzése sem sikerült – megérkezett a levél, amelyből megtudta, hogy nem vették fel.

Rettenetesen érezte magát. Bepakolt a hátizsákjába, és elvonult a hegyekbe imádkozni. Csendben akart lenni, feldolgozni, ami történt, és keresni, hogyan legyen tovább. Mikorra hazament, a család már nagyon aggódott érte, de ő akkor már tudta, hogy mit kezdjen a rákövetkező tanévben. Egy év múlva pedig az egyetem helyett főiskolát írt be a továbbtanulási jelentkezési lapjára.

Ugyanebben az időben az ország túlsó felén egy fiatal lány, Melinda átadta Jézusnak az életét. A barátnői mind jártak már valakivel, egyedül ő várt, hogy ebben is vezesse majd az Úr a döntését. Érettségi után ő is ugyanazon a főiskolán folytatta tanulmányait. Egyenes lelkű fiúért imádkozott, aki nem játszik vele, hanem komolyan veszi őt is, Istent is.

Első találkozásuk egy ifjúsági órán nagyon rosszul sikerült. Imi késve érkezett, edzés után, izzadtan, és a témához elég határozott hangon szólt hozzá, sőt vitatkozott is. Melinda nagyszájúnak, önteltnek találta. A lány viszont olyan csendes és szerény volt, hogy Imi teljesen jelentéktelennek könyvelte el magában. Olyannak, aki nem tud kiállni magáért, önállótlan és gyenge.

Aztán ahogy teltek a hetek, úgy alakult, hogy a kezdeti lelkesedés után a többiek el-elmaradoztak az ifiről, ők ketten jártak hűségesen. Mit volt mit tenni, beszélgetni kezdtek. Az ismerkedésből mély, őszinte barátság, majd szerelem lett. Amikor jobban megnézték egymást, kezdett világosodni a kép: Iminek eszébe jutott, hogy ha ő most az egyetemen lenne, akkor nem is találkozott volna ezzel a kedves, tiszta, szép arcú lánnyal. Ezt pedig igazán kár lett volna kihagyni. Néhányszor hazakísérte Melindát, aztán úgy döntött, nem húzza az időt, színt vall.

– Ha végeztünk az iskolával, elveszlek feleségül, ha hozzám jössz. Gondold végig nyugodtan, és ha rendben, akkor szólj.

Szegény Melinda lefagyott egy pillanatra. Ennél azért romantikusabb lánykérésre számított (vörös rózsa, gyűrű, lágy zene, mint a filmekben). Nem is tudott válaszolni hirtelen. Illetve később még nehezebb lett, mert Imi nem hozta újra szóba ezt a dolgot, mintha mi sem történt volna.

Végül egy pár nap múlva összeszedte minden bátorságát, és bekopogott a fiú kollégiumi szobájába.

– Csak azt akartam mondani, hogy rendben – ennyit sikerült kinyögnie, és elfutott.

A fiú szobatársa bambán nézett egyikükről a másikra.

– Ez meg mi volt? – kérdezte tétován. Imi vállat vont.

– A menyasszonyom igent mondott – nézett rá a nyertesek tekintetével.

Persze elég sokat kellett várniuk, mire összeházasodhattak. Az iskola négy éve után Imire még két év katonaság várt. Utána azonban semmi nem tartotta már vissza őket.

Örülnek, hogy megtalálták egymást és hogy mindkettőjüknek a másik volt a legelső párkapcsolata az életében. Hálásak érte, hogy nem mérgezte korábbi tapasztalat a szerelmüket.

Mára huszonegy év házasság van a hátuk mögött, és három gyönyörű nagylány boldog szülei.

Vonaton járó szerelem – Józsi és Livi. Egy városba jártak középiskolába. Vasárnaponként a vonaton látták meg egymást, ott kezdtek el felfigyelni a másikra. Lassan kezdett természetessé válni, hogy várják ezeket a találkozásokat, egyre komolyabb, mélyebb dolgokról kezdtek el beszélgetni. Egy idő után hétvégén is találkoztak, táncolni, sétálni mentek, szívesen töltöttek együtt időt. Livinek nagyon tetszett, hogy Józsi tisztelettel bánik vele, figyelmes, megbízható, normális értékrendje van, megbecsüli őt. Józsi is megérezte, hogy nem kell tovább keresgélnie, ezzel a lánnyal szeretné leélni az életét.

Nem sokkal az iskola befejezése után össze is kötötték az életüket. Az első időkben azért volt még néhány meglepetés. Össze kellett csiszolódniuk, tanulni egymást, a közös életet. Házasságuk során a nehézségek idején mindig összekapaszkodtak, egymást erősítették. Felsegítették, ha lankadt a másik, bátorították, vigasztalták egymást. Szeretetük szilárd immár huszonegy éve. Sok várakozás után született szép, egészséges kislányukat ajándéknak élik meg.

Netes ismerkedés után hamar esküvő – Attila és Stefi. Stefi sokáig várt a nagy „Ő”-re, de valahogy nem találta a környezetében. Elköteleződni kész, komoly fiút keresett, aki nem csak laza kapcsolatra vágyik. Ahogy teltek az évek, és a testvéreinek gyerekei születtek, arra jutott, hogy ideje a tettek mezejére lépni. Regisztrált egy társkereső oldalra. Itt ismerkedett, „beszélgetett”, barátkozott, így találtak egymásra Attilával, akivel igazán közel kerültek egymáshoz. A netes ismeretség után telefonon folytatták a beszélgetést. Egyre inkább úgy érezték, hogy egymásnak lettek teremtve. Mindketten vidámak, gyerekszeretők, érzékenyek, nagyon hasonlít az értékrendjük. És ami szintén fontos: sírig tartó kapcsolatra vágytak.

Már csak a személyes találkozás volt hátra. Először kicsit izgultak mindketten, picit esetlenre is sikerült az első randevú, de az azt megelőző beszélgetések meggyőzték őket arról, hogy keressék az újabb lehetőséget a találkozásra. Lassan kezdtek természetesen viselkedni egymás közelében, és nagyokat kacagtak, ki mivel akart a másikban jó benyomást kelteni.

Mivel elég távol esett egymástól az otthonuk, és már kellőképpen felnőttnek is érezték ehhez magukat, hamar eldöntötték, hogy komolyan gondolják ezt a kapcsolatot, nincs is mire várni. A lánykérést Attila azért elizgulta egy kicsit, de mára nevetve gondolnak vissza egykori zavarukra. Hat éve kötötték össze az életüket. Készek egy kisbaba fogadására.

Megdobbanó szív az esküvő előtt – Ákos és Rita. Rita keresztény családban nőtt fel. Életének a része volt, hogy szentmisére jár, imádkozik. Középiskolás évei alatt egy ismerős családból való fiúval jártak együtt, aki a szüleinek nagyon szimpatikus volt. Rita azonban úgy érezte, bár nagyon szereti őt mint barátot, ennél többre vágyik a komolyabb elköteleződéshez. Hiányzott valami a kapcsolatukból, minden megszokottá vált, nem tudta elképzelni, hogy együtt éljék le az életüket, így szakítottak.

Főiskolára egy távolabbi városba került, már nem otthon lakott, hanem kollégiumban. A tanulás mellett eljárt a cserkészvezető-képzőbe is, ahol nagyon jól érezte magát. Az a közösség sokat jelentett számára, az értékrendjüket a sajátjának érezte.

A csapatban egyszer csak megjelent egy olyan fiú, akivel felfigyeltek egymásra. Ákos épp néptáncot tanított a többieknek. Ott volt a fiú bátyja is, aki ugratta, folyton javítgatta őt, belekotyogott az öccse dolgaiba. Ritának kicsit megesett rajta a szíve, megjegyezte magának még jobban ezt a fiút.

Egy bálon találkoztak legközelebb; titokban már remélték, hogy a másik ott lesz. Keresték egymást. Táncoltak, beszélgettek, és megbeszéltek egy randevút is. Mivel távol éltek egymástól, és az iskoláik is messze voltak, nehéz volt személyesen találkozni. Jól jött, hogy telefonálni is tudtak egymásnak, ez is segítette az ismerkedésüket.

Még csak tizenkilenc évesek voltak, mindenki azt gondolta, hogy ilyenkor együtt járogatnak a fiatalok, aztán majd eldől, mi lesz még ebből. Rita és Ákos azonban akkor már Istentől kérték, hogy adjon útmutatást nekik. Egymástól függetlenül azért imádkoztak, hogy olyan párt találjanak, akinek éppen olyan fontos a hite, mint nekik. És az imák összeértek.

Rita nyáron bemutatta a szüleinek választottját. Ákos elevensége, lelkesedése, mély és komoly istenszeretete meggyőzte a szülőket, hogy a két fiatal összeillik. Persze még sokat kellett várniuk, míg összeköthették az életüket. Volt, hogy hetek, hónapok teltek el anélkül, hogy találkozni tudtak volna. Ilyenkor bizony elszántság, döntés kellett hozzá, hogy újraépítsék, erősítsék a kapcsolatukat. Mivel több évig elhúzódott a várakozás, a rózsaszínű ködön is túl voltak már. Látták egymás hibáit, tévedéseit, és kialakult közöttük az a fajta szeretet, amikor az ember már reálisan látja és elfogadja a másikat.

Az esküvőre készülődtek, az utolsó simításoknál jártak már, amikor egy fiatalember kezdett feltűnően sok időt és figyelmet szentelni Ritának. A lány szíve is megdobbant, érezte, hogy a gyomra beleremeg a találkozásokba. Különösen érezte magát, az Ákos iránti szeretete olyan biztos, olyan stabil volt. Ez az új dolog meg izgatóan lebegő. Végül amikor döntenie kellett, az eszére hallgatott. Hozzáment ahhoz, akit már ismert, és hosszú idő óta megbízhatóan szeretett. Döntését soha nem bánta meg. Nincsen „Hufnágel Pisti-szindrómája”.

Azóta tizennyolc év telt el. Isten négy gyermekkel áldotta meg, sok-sok közös örömön és gondon át vezette őket. Szerelmük mára sokkal mélyebb, kikristályosodottabb. Sokkal értékesebb, stabilabb és erősebb, mint az első idők „rózsaszín köde”, amelyet a romantikus filmek olyan hatalmasnak és legyőzhetetlennek tartanak.

Tanárnő a nagyifiben – András és Klári. Klári már általános iskolás korában szívesen vett rész csendesnapokon. Amikor csak tehette, igyekezett Istenről minél többet megtudni, a hite egyre érett és komolyodott. Életének minden területén szerette volna az Úr tanácsát követni. Tőle kért házastársat is.

Az egyetem befejezése után tanítani kezdett, és még akkor is hűségesen eljárt a huszonévesek bibliaóráira, ha csak nagyon kevesen voltak a korabeliek. A kis csapat lelkésze kitalálta, hogy ha meghívnak egy hasonló korosztályúakból álló csoportot egy másik városból, az mindenkinek jó. Így kezdődtek el ezek a találkozók a két nagyifi között.

Klári és András itt ismerte meg egymást. Beszélgetni kezdtek, de ekkor még nem alakult ki köztük több barátságnál. Egy újabb ilyen alkalomra András később érkezett, és míg a lelkész bevitte őt az állomásról, megbeszélték, kik vannak jelen. Kiderült, hogy egy tanárnő is van az ifisek között – róla András azt gondolta, valószínűleg valami búvalbélelt, szigorú öreglány lehet. Amikor megérkezett – nyitott, közvetlen személyiség lévén – mindenkinek bemutatkozott. Nagyon meglepődött, amikor kiderült, hogy Klári „a tanárnő”. Ahogy tovább beszélgettek, kicsit el is szomorodott, mert neki nem volt diplomája, sőt az is kiderült, hogy pár évvel fiatalabb, mint az a kedves lány. Át lehet-e hidalni ezt a különbséget? Vajon elfogadja-e a közeledését, vagy rangon alulinak ítéli őt? – gondolkodott a fiú.

Nehezen vette rá magát, hogy lépjen. Sok imádság, sok kétség között végül levélben fedte fel közeledési szándékát Klárinak. A lány szíve is erősebben dobogott már akkor, de úgy gondolta, nem illik azonnal válaszolni, úgyhogy várt pár napot, és megírta a fiúnak, hogy ne aggódjon, „nem harap a néni”. András jót nevetett ezen, és most már bátrabban közeledett. Leveleztek, találkozgattak, beszélgettek, ismerkedtek. Együtt mentek el egy lakodalomba, ahol az is kiderült, milyen jól tudnak együtt táncolni. No és persze az is, hogy különböző helyzetekben ki hogyan reagál, mi érdekli a másikat, mi érték számára.

Mivel mindketten dolgoztak már, a hétvégéken tudtak találkozni. Ahogy egyre jobban megismerték egymást, arról is beszélgetni kezdtek, hogyan képzelik el a közös életüket. A tervek, álmok olyan természetesen kerültek szóba, hogy maguk is elcsodálkoztak rajta. Nem is húzták-halasztották sokáig a döntést, hisz az imádságban hordozott kérés válaszra talált: az Úr kezéből vették a párjukat. András hamarosan – négy-öt hónap ismerkedés után – megkérte Klári kezét, és összeházasodtak.

Huszonegy év és három gyerek után is áldásnak élik meg egymást. Közös örömeiket és terheiket az Úr kezébe teszik.

Igaz mese – Péter és Márti. Ennek az immár közel fél évszázados, mai szemmel nézve kissé anakronisztikus és romantikus love storynak, házasságtörténetnek a rövid krónikáját leginkább egy népmese stílusában lehet összefoglalni.

Hol volt, hol nem volt… Valamikor a hatvanas évek legvégén a szabolcsi homokbuckákon is túl egy frissen érettségizett legény a nyár végén búcsút intett a szülői háznak. Elindult a nagyvilágba, hogy Nyíregyházáról a fővárosba menjen tanulni a „papipari tanodába”, így folytatva az atyai ágon hetedíziglen sorjázó lelkész ősök útját. Akkortájt összesen alig harminc ifjú készült a szent szolgálatra, köztük csupán egy-két bátor leány akadt…

Nyíregyháza után bizony erősen hiányzott a legénynek az otthoni eleven gyülekezet, a szép Nagytemplom, a szerető család. Elindult hát szerencsét próbálni a nagyvárosban új lelki otthont keresve. S mit ad Isten: hamarost elvetődött a Belváros egyik főterére, ahol megpillantott egy rejtélyes épületet, amelynek ugyan még tornya sem volt, de azt állították róla, hogy „az ország temploma”. Furcsállotta a legény, hogy miféle ország és miféle templom lehet az ilyen. Gondolta, ennek azért utánanéz. Legnagyobb örömére szinte minden együtt volt ezen a helyen, ami otthonról elindította a papi hivatás felé: jó igehirdetők, befogadó közösségek, nívós egyházzenei élet, orgona- és kórusmuzsika.

Eszébe jutott édesapjának bölcs tanácsa, amivel útra bocsátotta: „Fiam, rövid az élet ahhoz, hogy Bachon kívül mást hallgassunk…” Így hát rögvest be is lépett a gyülekezet méltán híres énekkarába. Szorgalmasan eljárt a kedd és péntek esti próbákra, és lassan kezdett rádöbbenni arra, hogy azért Bachon kívül is akadnak még figyelemre méltó értékek. A basszusszólamban ülve rácsodálkozott, hogy mennyire vonzó szólam az alt, ahol felfedezte a helyi lelkész legszebbik leányát, aki akkoriban még csak tizenhat (!) esztendős volt.

Az őszi magvetés tavaszra olyannyira szárba szökkent, hogy a legény és a leány elhatározták, külön is tartanak szólampróbákat, hiszen lehet-e valami szebb, mint egy harmonikus alt-basszus duett? Szorgalmas próbákkal telt el öt hosszú esztendő. Ezalatt a legény elvégezte a teológiát, a leány pedig leérettségizett, és elkezdte az egyetemet. Azután végre beköszöntött a várva várt ünnepi nap. Immáron lassan negyvenöt esztendeje, hogy egy szép júliusi vasárnapon a két lelkész édesapa életre szóló örökségével, a második zsoltár utolsó versével indulhattak el az esküvői oltártól: „Boldogok mindazok, akik őbenne bíznak!” Az áldást követően a házasságuk bölcsőjét jelentő énekkartól is drága nászajándékot kaptak, Bach h-moll miséjének zárótételét: Dona nobis pacem, azaz: Adj nékünk békességet.

És lássunk csodát! Ez a három, nagy B-betűvel írandó bibliai kincs: Bizalom, Boldogság, Békesség, mind a mai napig elegendő útravalónak bizonyult közel fél évszázados közös vándorlásukban. A felülről harmatozó adományok segítették őket a családi és a gyülekezeti élet közötti egyensúlyozás kockázatos kötéltáncában éppúgy, mint a lelkészi hivatásból fakadó vándormadársors derűs felvállalásában. Hányszor kellett Altnak újraintonálnia a duettet, felvállalva a fészekrakás minden gondját és terhét: Kispest, Budavár, Angyalföld, Pécel, Nagytarcsa, Cinkota, Puskin utca…

S mindeközben megérkeztek a várva várt Fiókák: Tamás, Kristóf és Tünde. Az ő gondozásuk is nagyrészt az anyamadárra hárult, mert az apamadár ritka vendég volt a családi fészekben. Sajnos elég gyakori az ilyenfajta, mindenfelé repkedő, nyüzsgő jómadár ezen a tájékon…

Így telt és múlt az idő esztendőről esztendőre, évtizedről évtizedre. Míg végre beköszöntött az ősz az apamadár életében, aki leszállópályára érkezve hű párjával együtt végre csendesebb, nyugodtabb fészket rakott egy kis mátyásföldi kertes házban. Ahogyan tréfásan emlegetni szokták: „Érett korunkra végre megházasodtunk.”

Hála Istennek, ez a barátságos fészek se mindig csöndes. Gyakran megtelik élettel, amikor betoppannak a fiókák fiókái: Regina és Míra, valamint Máté, Domonkos, Boldizsár és Martin. Ilyenkor a nagyanyómadár csak úgy röpdös örömében, és a nagyapómadár is igyekszik felvenni a fiókák lendületes tempóját.

Bizony mindmáig boldogok, akik őbenne bíznak! Még akkor is, ha egyszer majd meghalnak. Aki nem hiszi, járjon utánuk…

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 3–4. számában jelent meg 2020. február 2-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.