Bár elég sok gyülekezetben és templomban jártam már, be kell vallanom, hogy ilyennel még nem találkoztam. A budavári templomba belépve nevekkel és arcképekkel ellátva a jövő felnőtt egyháztagjainak arcképes tablója fogadott. Minden név alatt egy apró, de annál fontosabb felirat: „Hordozzuk őt imádságainkban.”

„De most így szól az ÚR, a te teremtőd, Jákób, a te formálód, Izráel: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” – olvashatjuk Észaiás prófétánál (Ézs 43,1) és most, közvetve olvashatjuk a templom bejáratánál is. A konfirmációban ugyanis nemcsak az Isten meghívására válaszol a konfirmációs, hanem teljes jogú tagja is lesz annak a közösségnek, amelyikben mindezt teszi. „Íme, itt vagyok, Uram (ApCsel 9,10b) és íme, itt vagyok gyülekezet, közösségem” – mondja és mondhatja a konfirmandus azzal, hogy vállalja a konfirmációra készülést. A fiatal tanul, hogy tudásáról és hitéről számot adjon Isten és a gyülekezet közössége előtt. Itt viszont nem csak egyirányú folyamatról van szó! Biztos vagyok benne, hogy minderre az Isten örömmel és szeretettel vár.

De mit csinál a gyülekezet? Mondhatnánk, hogy ő is várja ezt az ünnepet. A budavári tabló azonban arról tesz tanúságot, hogy a közösség is készül! Ők pedig mivel tudnának jobban készülni, mint a hordozással, a felelősségvállalással és az imádsággal! Erre hívja fel a figyelmet a gombostűkkel kitűzött kis tabló, melyen nemcsak a diákok, hanem az őket felkészítő, és egész évben kísérő lelkész is ugyanúgy arcképpel, névvel és imakéréssel szerepel. Így válik ez a konfirmációs plakát az egyre névtelenedő, egymást nem ismerő városban – és egyházban – a remény kifejezőjévé. 

Hogy mitől leszünk láthatóan keresztények? Talán attól, ha egyre több gyülekezetünk csatlakozik tettel és imádsággal ehhez a lelkülethez...