Vajon ennyivel el van intézve a dolog? Miért nem vizsgáljuk az okokat, hogy próbáljunk változtatni a fájdalmas gyakorlaton? Mert ez nem egy objektív, megváltoztathatatlan kényszerűség! Hogyha ennyire ismert és szomorú a helyzet, akkor miért hagyja ennyiben egyházunk?

Még egy példa. Egy nagypapa (megpróbált nyugalmazott lelkész) részt vett unokája konfirmációján. A végén így fogalmazott: „A gyerekekkel megutáltatjuk Isten dolgait a mechanikus kátéanyag leadásával és számonkérésével. Írhattam volna úgy is, hogy nem szerettetik meg.” Igen, ez is kérdés. Hogyan szerettethetjük meg gyermekeinkkel – nem is a kátét, hanem – az Urat? A példák nem a negatívumok kaján kiemelésére vannak, hanem a probléma láttatására. Magam is szomorúan látom, hogy egy helyben járunk. Vannak ugyan helyenként érdekes próbálkozások, de nem érzem a „gyökérkezelést”.

A cikk itt folytatódik.