Nem mintha nem tudtam volna róla és művészetéről. Konok Tamást személyesen először, mint Sándy Gyula unokáját kerestem föl, mert úgy adódott, hogy a „hiperaktív” nagypapa emlékiratát a szépemlékű Magyar Építészeti Múzeum munkatársaival rendeztük sajtó alá. Munka közben talált meg bennünket a jubileum: a híres – nem mellesleg templomépítő – építész halálának 50. évfordulója. Felmerült, hogy a múzeumba került hagyaték alapján kiállítást rendezzünk Sándy Gyula emlékére, aki nyilván nem tartozik a magyar építészettörténet leghaladóbb vonulatába, de alapossága, szerkezettani tudása, építészettörténeti ismeretei, a modern megoldások iránti fogékonysága és vasszorgalma miatt megkerülhetetlen, és akkor még nem beszéltünk több tucatnyi evangélikus templomáról. 

Szóval Prakfalvi Endre és Hadik András kollégámmal kiállítást rendeztünk Sándy Gyula munkásságáról, a tárlat az Örökség Galériában nyílt a Várban. Amikor anyagot gyűjtöttünk a tárlathoz, az én tisztem volt Konok Tamást felkeresni: kis magyar muzeológus – én – áll a világot látott, világot járt, Kossuth-díjas festő és felesége, Hetey Katalin szobrász budai házának kapujában, kicsi csomóba ugrik a gyomra, kicsit remeg a térde. Aztán nyílik az ajtó, és tessékelő intéssel kilép valaki, akit mintha mindig ismertem volna. A világviszonylatban ismert festő néhány szerény mozdulattal és szóval megmutatja a hófehér, tiszta műtermet, felhívja a figyelmem a felesége zseniális alkotásaira, majd a tárgyra tér, hiszen az egyeztető telefonban megbeszéltük, hogy a nagypapa lesz a téma. Akkor már megmutatkozott Tamás mesélő kedve, megcsillant remek humora, és megnyilvánult elképesztő memóriája. A beszélgetésben persze nemcsak a nagypapáról esett szó (de főleg róla, aki első mester, példakép és erős kötődés), hanem a győri gyökerekről is. Tamás nemcsak arról mesélt, hogy tíz évesen segített megrajzolni a nádorvárosi templom karzatára tervezett szimbólumok kartonjait, nemcsak arról, hogy apja fotóműterme hol állt a városban, de arról is, hogy öregapám, Ittzés Mihály győri lelkész volt a cserkészparancsnoka és konfirmáló lelkésze – sok-sok fontos élményt szerezve a művészetekkel kacérkodó kamasznak.

A következő, sokkal szorosabb együttműködés a Mikrolúdiumok című kiállítás volt az Evangélikus Országos Múzeumban. Az örökké játszó, a könnyed (de nem könnyű) művész, a hatalmas vásznakat apró képekkel megelőlegező, kísérletező alkotó kiállítása volt ez. Sosem felejtem el: leült egy székre középen a kiállítótérben, ahol mi már nagyjából kitettük a közösen kiválasztott képeket, és ő úgy tudott változtatni, igazítani és eligazítani, hogy egy pillanatra sem volt fensőbbséges, hogy mindig őszinte, kedves és barátságos tudott maradni. Azaz maradt, mert számára ez nem szándék volt, nem cél, hanem a világ legtermészetesebb dolga. 

Aztán hallhattam őt többször Fabiny Tamással beszélgetni nemcsak az evangélikus gyökerekről, hanem az európai kultúráról, a művészet szakralitásáról, a láthatatlant láthatóvá teremtő alkotói folyamatról. (Ezeknek a disputáknak a Budavári Evangélikus Szabadegyetem vagy az Asztali Beszélgetések volt a gazdája.) Egyszer én magam is pódiumra ülhettem vele. 2012-ben a csillaghegy-békásmegyeri gyülekezet puritán templomában, a csupasz téglafalakon Tamás képei voltak láthatók: sem nem oltárképek, sem nem karzatképek, sem evangélium-illusztrációk, sem pedig tanító képek. Hatalmas színes vásznak, transzcendens mozzanatok: a fénylő sávok ünnepe, a harmónia ragyogása, a vonal felmagasztosulása. A képek fényében beszélgettünk az ő művészi hivatásáról, de hosszan megemlékeztünk a templomépítő drága nagypapáról is, akiről újra meg újra túláradó szeretettel, hálával és hatalmas derűvel tudott mesélni. Közönség előtt soha senkivel nem nevettem ennyit, mint vele.

2019-ben a Deák 17 Galériában találkoztunk. Számos műtét után, főnixmadárként visszatérve vett részt valami zseniális játékban: Vásárhelyi Tamás biológus, muzeológus mobilokat, mobil szobrokat, kreatív játékokat épített és hozott létre Konok Tamás művei alapján. Három dimenzióvá tágította a kettőt. „Konok geometrikus elemekből és finom vonalakból építkező, absztrakt képeiből ötletet merítve, Vásárhelyi e struktúrákat a térbe kiterjesztve építi meg fizikai jelenségeken alapuló, furfangos tárgyait. Az egymásra reflektáló kép-tárgy párok a síkban és térben való önfeledt játék lehetőségét kínálják.” – olvasható a galéria oldalán. A tavalyi év biztosan egyik legérdekesebb, leginkább innovatív és szórakoztatva tanító kiállítása volt ez. Konok Tamás, mint mindnyájunk bölcs barátja, és mint az egész felhajtáson roppant jól mulató művész állt az est fénypontjában, és boldog mosollyal, sok-sok jó szóval, pezsgőspohárral a kézben fogadta a kérdéseket és gratulációkat. Akkor sokan úgy éreztük, Tamás – számos viszontagság után – visszatért hozzánk, visszatért közénk: tisztelői, rajongói, barátai közé.

Idén januárban töltötte be a kilencvenet. Munkabírására jellemző módon ezt ő remek önéletrajzi kötettel – Emlékkövek. Fejezetek egy önéletrajzból; Új Művészet, Budapest, 2019 – több kisebb és egy nagy kiállítással ünnepelte (volna). Az evangélikus múzeumban még megnyílt a KONOK ÉS… című kiállítás, amelyben az életét kísérő külföldi és hazai művészek, mesterek, barátok kaptak szót. A kiállítás finisszázsára a pandémia és a karantén miatt már nem kerülhetett sor. Utána is csak a virtuális kapcsolattartásra szorítkozhattunk. Nem akartunk kockáztatni. 

A Műcsarnok „SÁNDY / KONOK – Metszéspontok | Családtörténeti kiállítás” megnyitóján, július 28-án találkoztunk utoljára. Úgy köszöntött, mint régi ismerőst – hisz azok vagyunk, voltunk. Az okos megnyitó beszédek után kiállt a pódiumra és mély, belső derűvel mesélt a családi kötelékekről, a nagypapa és az édesapa megjelölte irányokról, a vonal bűvöletéről, arról, hogy mi a művészet, és hogy miért érdemes élni… Egy kilencven éves ember példát adott néhány tucat maszkos hallgatójának európaiságból, kötelességből és elkötelezettségből, művészetből és hivatástudatból, humorból és emberségből. Még jó, hogy a maszkok benyelték a könnyeket. 

Az már csak személyes adalék, ami ezután következik. Meglátott a fehér, homokszín és fekete, geometrikus formákból összevarrt vászonruhámban. „Zsuzsa, olyan, mintha egy festményembe öltözött volna!” „Kedves Tamás, ugye, nem gondolja, hogy véletlen? Szerzek itt egy filctollat, hogy szignózza.” „Ugyan, nem akarom a szép ruháját elrontani!”

A Ludwig Múzeumban ez év őszén nyílt volna – nemcsak retrospektív, de új képeket is felvonultató életmű-kiállítása. Nagyon készült rá, rendíthetetlenül dolgozott. Amíg egy még rendíthetetlenebb erő el nem ragadta. 

Nagyon hiányzik. Isten áldja emlékét!

(Drága Tamás, a ruhámat bárcsak elrontotta volna!)

Az életművel itt lehet mélyebben ismerkedni.

Életrajzát megírja, művészetéről ismertetést ad a Wikipédia vagy az Artportal.

Az Evangélikus riportokban (12:35-től) a KONOK ÉS... kiállításról beszél a kurátor és a festő.

A templomépírő nagyapáról, Sándy Gyuláról mesélnek unokái.