Isten elfordította az arcát. Nem vesz tudomást a világról. Eltávolodott, lemondott rólunk. A próféták azt mondják, ilyenkor az emberen, a népen a sor, hogy rábírja az Örökkévalót kettejük szövetségének új megerősítésére. Ma az Örökkévaló – erről szólt a huszadik század – nem reménykedik az emberben. Valaki hiányzik. Auschwitz és Kolima lehetségessége, megtörténte és mindaz, ami azóta is történik, s nemcsak Európában, de mindenütt a világon Biafrától Kambodzsáig szakadatlanul: e rettentő fejlemény megnyilatkozása. Ami gonosz, az ember produkciója.

A gonosz az ember maga.

Nemcsak gonoszak vagyunk persze, teremtőek és kreatívak is lehetünk, jelen van az emberi természetben és a valóságban ez a lehetőség is kétségtelenül, s ez teszi az ember történetét s a földgolyó sorsát mégiscsak kiszámíthatatlanná. De vitathatatlanul történt valami törés, szakadás, fogyatkozás az emberi létezés szellemiségében, amiről a világ nem hajlandó tudomást venni, úgy tesz, mintha nem látná, hogy az emberi méltóság megsemmisíthetetlenségéről kialakult meggyőződésünk a Szövetség kettétörte óta – ki tudja, mióta – alaptalan.

Veszedelmes illúzió.

Magának az emberi fogalmának az értelme vált kérdésessé. Magunkra maradtunk. A sötétben meg se merünk moccanni. Mozdulatlan, eseménytelen, illetve műeseményekkel teli Potemkin-kultúrában élünk. A ránk, mindannyiunkra leselkedő veszélyeket mindenáron csak túlélni igyekszünk, szembeszállni velük, meghalni azért, hogy ne legyenek, azt nem. Mivel a szellemi szféra létezésében nem hisz már, aki ad magára, épeszű ember nem gondolja, hogy önzetlen önfeláldozással szellemi értelemben győzhet. A vesztes a krematóriumba megy, hogy elhamvasszák, azt látjuk. A könyörtelen itt a győztes, a törvényeket maga diktáló fenevad, a feneketlenül és bármeddig hazug emberi bestia.

„Komoly” földi hatalmak e túlnépesedett bolygón a dolgokat nem túl bonyolultan oldják meg: a céljaik útjában álló embercsoportok inkább közvetett, mint közvetlen eszközökkel történő elpusztítása árán. Az ember nem cél, hanem eszköz – eszköze annak, amire a hatalom vágyik. Varlam Salamov, Jean Améry, Kertész Imre és más felelős írók, gondolkodók idejekorán felismerték, hogy a totalitárius diktatúra irgalmatlanul korszerű: funkcionális szempontból osztályozza az embert, az úgynevezett emberit. Egyetlen kérdés döntő: az, hogy én túlélleke téged. Akkor éllek túl biztosan, ha urallak.

Nincs több úr, csak te vagy én. És annak az ára, hogy én tartsam a kezemben a hatalmat, akármekkora legyen is, megfizetendő. Ha győzelem az eredménye, az ár nem számít. Te nem számítasz. Nem lesz talán végső győzelem, de elég hosszú lesz ahhoz, hogy a diktátort, engem túléljen. Milyen áron éli túl az egyik ember a másikat, ezt a kérdést a diplomácia világában nem volt szokás feltenni soha, illetve, ha mégis, csakis képletesen, szemforgató módon: fejcsóválva, ám a diktatúrák magánügyeként kezelve azok összes észbontó intézkedését. Ha nem zavarja a mi köreinket, ha ő a maga birtokán belül garázdálkodik, saját népét öli Néró, az ő dolga. A nép a felelős, amelyet diktátora nyomorgat. Miért nem talált magának jobb vezetőt? Ő választotta.

Miért?

Az emberi fogalmának pusztulásával nincs közös értelmünk: számodra és számomra egyként elfogadható gondolatunk, törvényeink, eszményeink. Nincs etika. Ha sikerül olyan viszonyokat kialakítanom, hogy abban nekem nem kell elszámolnom a te sorsoddal, bizony meg foglak téged ölni. Még a karácsonyfámat sem fogom másként díszíteni attól, hogy téged eközben megöllek. A Jóistenhez sem fogok másképpen imádkozni, vagy a Pénz atyuskához. Ugyanúgy fogok mindent csinálni, mint eddig, csak hát most az van, hogy te szegény vagy, hatalomtól megfosztott, én pedig gazdag és hatalmas. Tehát eltakarítható vagy. Nincs tekintélye a létezésednek. Ha nem érvényesítem a győzelmemet fölötted, az én létezésemnek csökken a tekintélye. Ki szavatolná az életem, ha nem takarítom el azokat, akiknek a kárára meghosszabbítottam?

Ez az új, ragadozó morál.

A humanizmus fogalma halott. A világ egy kolbász. Uralkodó nézet. Abból a kolbászból lassan nyolc- meg kilencmilliárdan akarnak enni. Hát hogy képzelik? Azt mondja a legfelső százmillió – vagy csak millió? vagy csak négyszázezer? –, mind funkcionális hatalommal bíró ember: ugyan miért kéne ennie minden embernek? Miért adjak annak, aki a jóságot nem tudja kikényszeríteni belőlem? Isten nem sújt le. Még az ENSZ sem. Senki. Mit nem lehet megtenni annak, akinek módjában áll? Mikor nyílt meg az ég, hogy ennek útját állja? Mikor nyújtott védő kart az Isten az ártatlanok felé a világtörténetben? A Biblia lezárult.

A legtöbb ember kényszermunkás, nem személyes elhivatottságból dolgozik. Nem azért, mintha személyesen értelmét látná a munkájának, vagy örömét lelné benne. Nem dolgozik, hanem robotol. Restellhetném magam, amiért az elenyésző kisebbséghez tartozom. Író vagyok. Az a munkám, hogy játszom. Azt játszom, amit akarok. Hiszek benne: gondolkodom. De engem, az írástudót, éppen ezért ugyanúgy nem kell komolyan venni ma, ahogyan a páriát. Senkit és semmit nem kell komolyan venni, aki nem képes a nála – materiális hatalmi eszközeit tekintve – erősebbtől megvédeni magát. Szellemileg erősnek lenni – mi az?

Ebből a szempontból az ember helyzete a kora középkorban jobb volt. Meg volt győződve róla, ő tudja, hogy mint ember kicsoda, azt is tudja, mi az övé és mi a másiké Isten és ember előtt egyaránt, mit tehet, mit nem, kik a barátai és kik az ellenségei, s milyen törvényeket kell a szívében is meg a valóságban is betartania ahhoz, ami végül, ha nem is a mennyország, de mondjuk a Seol végső nyugalmát megadja. Ha akkor születtem volna, ábrándozhatnék, legalább ábrándozhatnék róla, hogy nemsokára kisírom magam Ábrahám kebelén.

A Kinyilatkoztatás, a Törvény elvi legitimitása alapul szolgált az embereknek, hogy komolyan vegyék magukat, és másokat is kellően komolyan vegyenek. Valamennyire még az állatokat is meg a földet. Hogy egyáltalán gondoljanak valamit a világról, ami nem kötelező anyag felülről rájuk erőltetett hazugság, nem képmutatás, lózung, hanem, ők így érezték, élő meggyőződés a szívükben: igazság. Ez ajándékozta meg őket a magukról való elemi tudással, akármilyen csekélyke volt is az.

Mi azonban, az európai kultúra gyermekei, a felvilágosodottak és kijózanodottak nem tudunk hinni abban, hogy azok vagyunk, akik. Szeretnénk remélni, hogy azok vagyunk, meg játszhatjuk is azt, hogy tudjuk, kik vagyunk, de ha becsületesek vagyunk, be is jelentjük, hogy nem tudjuk: fogalmunk sincs. Mért mennek így a dolgok? Jobb nem tudni. Ne legyen közünk hozzá. Ne akarjuk tudni. De már az sem segít.

Nyakunkon a kés.

*

Mostanában meghatározó élményem, mint oly sokaknak Magyarországon, hogy egyre több a koldus. Gyakorlatilag az utcai ember egynegyede koldus. Vagy nagyon szegény.

Nem tudom pontosan, melyikük mennyire, hogy a koldusok tömegében kik a profik és kik az amatőrök, ezért utánaolvastam a kérdéskörnek, és megtudtam, amit nem is akartam tudni: ezek olyan emberek, akik rövid időn belül meg kell hogy haljanak. A létformájuk odavisz. Akár börtönbe csukják őket azért, mert nincs lakásuk, megélhetésük, akár nem. A koldusmaffiák tagjai sem húzzák sokkal tovább, mint a koldulásban is utolsók, mert elsők, kezdők, született áldozatok. A rutinosak, edzettek, jó fizikumúak, nem nagyon betegek utcára kerülésüktől számítva akár még két-három évig is eltenghetnek, de az ügyetlenebbek, a gyengébbek a túlélők társadalmából kiközösítve jó, ha hat-nyolc hónapig bírják.

Az utcán – agonizálnak.

Ezt nem tudtam. Profi koldusnak nem szívesen adtam még egy féléve is, de ma már eszembe jut, ha nem mutat fel valamennyit este, meg is verik. Tehát adok. Amíg tudok. Valamennyit adok, amennyi apróm van, néhány ötvenest vagy egy-kétszáz forintot, de kaját régebben nemigen vettem. Ma már néha veszek. De most már ezért is szégyellem magam. Nincs áldás a könyörületemen: haza nem cipelem a koldust, egyiket se. Nem adom oda neki a párnámat. Az életünk a feleségemmel folytathatatlanná válna. Valójában így is folytathatatlan. Tudatában vagyok annak, hogy péterfillérekkel nem segítek. Beszaladok a közértbe, veszek csokoládét, szalámit, azok nem romlanak – no és? Igazából tettem valamit azért, hogy azok, akik olyan szerencsétlenek, hogy hajléktalanok, ne legyenek még a hazájuktól is megtagadottak?

A náci haláltáborokban az életképesek nem állhatták, utálták az életképtelenné váltakat, az önmaguk emberi mivoltát feladó támolygók látványát, a muzulmánokat. (Muzulmánoknak Auschwitzban hívták a végstádiumig csúszott foglyokat, akik önnön emberi méltóságuk látszatára sem adtak már: nem is mosakodtak, és bármit megettek, akármit megtettek, rongyosan, koszosan, tetvektől bűzölögve vártak a halálra.) Náci dokumentumfilmek maradtak a varsói gettó utcáiról, kárörvendőn megörökítették, hogy a viszonylag jobban öltözött, de természetesen ugyancsak a halálukra váró, ámbár arról még tudomást venni nem óhajtó zsidók a már földön fekve agonizálók megpillantása- kor, mellettük elhaladtukban sebesen elfordítják a fejüket. Ha lehet, még gyorsabban szedik a lábukat. Megijednek. Közelgő halálukra emlékeztetik őket a földön fekvők.

Mi is elfordítjuk az aluljárók falaihoz zuhant, éhező és beteg koldusokról a tekintetünket. Ezek a magyar emberek itt és ma a belváros legközepén élve rohadnak el az utcasarkokon. Mi, aktuális járókelők ugyancsak sietve, felgyorsított léptekkel sétálunk el mellettük. A döntő többség nem-létezőeknek tekinti őket. Megöli őket önmagában, még mielőtt meghalnának a valóságban, testi értelemben is. Ez egyben ítélet, amelyet önmaguk felett mondanak. Mondunk. Kimondunk.

Rögtönítélet.

Elháríthatatlanul arra szoktam gondolni, hogy akik itt fekszenek, akiket most éppen elhagyok, épp csak gyorsabban élik végig a kálváriát, amit majd én is, és mindannyian végig fogunk járni, ha kihúzzák alólunk is a szőnyeget, ha nagyon megöregszem, és még mindig élek, ha már senki nem segít. Elég egy államcsőd. Már nincs erőm dolgozni, ha nem kapok nyugdíjat, utcára kerülök. Eljön a nap, amikor már senkinek nem fog segíteni senki. Nemcsak hogy nem akar, de nem is tud, és ezért nem is tehet a másiknak szemrehányást. Elfordította tőle az arcát.

Ki fordította el az arcát?

Kitől fordította el?

Talán ők járnak jobban, akik most fekszenek a sárban, most jutnak odáig, idejekorán, „egy korai tisztogatás” áldozatai lettek, többé-kevésbé áldozatként hagyják el a porondot, olybá tűnik, és nekik nem kell végigszenvedniük az ön- és közárulás összes fokozatát, ami még hátravan, mint a hozzám hasonlóknak, akik mérhetetlen ostobaságuk- ban, a zavaros és kemény szívük mélyén még mindig abban bíznak, hogy ha nem adják oda a párnájukat, ha nem adják az életük azokért, akiket őelőttük a földbe taposott a maguk emberi gyengesége meg az eleve-hátrányaik, a rossz helyre születésük, a szüleik, az alkohol, másfelől az állami szervek mai könyörtelensége, no meg a mély össztársadalmi részvétlenség – nos, ha mi vállvetve szarunk rájuk, akkor talán mi megúszhatjuk. Elkerülhetjük a sorsukat. Nem fogjuk elkerülni. Éppen azért nem fogjuk elkerülni, mert hiszen nap mint nap szótlanul elsétálunk mellettük, amivel bizonyítékát adjuk annak, hogy mi ezt kibírjuk, elviseljük – meg lehet csinálni velünk.

Mindenkivel.

Mert mindenki, aki elviseli az ő tarthatatlan helyzetüket, voltaképp cinkosságot vállal azzal, aki a páriákat éppenséggel a mi részvétlenségünk erejében bízva hagyta a sorsára. Ne kelljen már megölnie őket személyesen neki, a támasz nélküli nyomort parlamenti törvényekkel előidéző fenevadnak, megöli helyette a mi közönyünk, mind egy szálig az összes nyomorultat. Megöli az utca közönye. Isten közönye? Az ember közönye. Mit lehet itt tenni?

Ha valaki csak azért segít a másiknak, mivel úgy képzeli, hogy akkor neki a túlvilágon majd jobb dolga lesz, s akárha spórkasszába, bedob húsz forintot a koldus kalapjába, az nem tudja, mit cselekszik. Naiv és számító barom. De körömfeketényivel jobb azoknál, aki ennyit sem adnak. Semmit sem adnak. Holott már csak aközött választhatok, hogy bedobom-e magam, vagy nem dobok be semmit. A helyzet ide züllött. A személyesnek nincs érvényessége, csak bizonyos határig. Azután a személyes megszűnik. Ha túsz vagy, törvényesen, már csak aközött választhatsz, hogy kápó akarsz-e lenni, vagy maradsz hullajelölt. Vagy ellenállsz, amíg élsz. Minket, akik sietve ellengünk mellettük, a sárban fekvő muzulmán a Fidesz Parancsnoksághoz számol. Úgy is van.

Túl akarunk élni.

Még nem kényszerültünk rá, hogy magunkra ismerjünk, mert annyira közel a halál. De itt lenne már az ideje, hogy leessenek az álarcok, s mindenki bemutatkozzon végre saját magának, hogy ő kicsoda. S ha ez a tisztító pillanat még életben talál minket, e dicső fazonokat, bőven lehetséges, hogy aki (a másik szeme tükrében) azt mondja magának, és nagyon-nagyon sokan ezt fogják mondani: – Én ugyan hóhérsegédként keresem a kenyeremet, de már áldozat is vagyok, csak hát az áldozati státusom még kevésbé van kifejlődve, mint a hóhérsegédi – akkor nem hazudik. Nem hazudok. Már nem hazudok, amikor nem hazudok. Átmenet vagyok; megítélhetetlen, morálisan lepontozhatatlan átmenet hóhérsegéd és áldozat között. De most már meg kell hogy mondjam magamnak: világos, hogy előbb-utóbb áldozat leszek. Dörömbölnek az új hóhérsegédek. A kártékonynak ítélt eltakarításához ifjú tetterő kell. Nagy a tolongás a bárdok körül.

Kornis Mihály írása az Élet és Irodalom 2014/5. számában is olvasható volt.