– Révai Gábor Isten arcai című kötetében Önnel készített interjúját a későbbiekben Ön kiegészítette. Őszintén és nyíltan vall írásaiban, előadásaiban a transzcendencia Önt meghatározó voltáról. Mi az az indíttatás, amiért az irodalomban oly sokszor háttérbe szorult Istenkérdés Önnél egyértelműen meghatározó téma? A mai kortárs irodalomban nem merészség Istennel foglalkozni?

– A magam részéről nem érzem benne a merészséget, hozzátartozik a szituációmhoz. Számomra az Istenkérdés alapvető, ha szabad mondanom az egyetlen kérdés. Ez az, ami meghatározza az életemet és gondolkodásomat a legkorábbi időtől fogva. Utoljára a Hol voltam, hol nem voltam című könyvemből, vagy a Hallelúja hangoskönyvemből derülhetett ki az olvasóimnak, hogy egy sorsformáló élmény kapcsán igen korán ráébredtem önnön létezésem valóságára. Vagy kérdésességére. Annak az egyáltalán nem magától értetődő ténynek a valóságára hogy élek, létezem. Ez megrendített. El kellett gondolkodnom egy pánik mélypontján, avagy a lenyugvó nap látványában hogy úgy érzem: végtelen erők szunnyadnak bennem. Mint mindenkiben. Lényünk legmélyén, bensőnk nyitottságában érintkezünk azzal, akit Istennek hívunk. Miért nem tudunk vele szüntelenül kapcsolatban lenni?

– Az Istennel való kapcsolata meghatározza életét kisgyermek korától. Ön milyen küzdelmeket élt meg ennek felismerése közben?

– Eleinte az volt a fő problémám, hogy ha Isten, azt mondják, mindent tud, miért nem tudok szinte semmit én, aki megéreztem a mindenséggel, mint a Vele való kapcsolatomat, nekem miért nem határtalan az emlékezetem? Nem értettem, hogy a régebbi emlékeim hová tűntek. Ahhoz, hogy az ember bizonyos határhelyzetekből kiszabadítsa magát, irtózatos energiákat képes magában felszabadítani.
Felismertem, hogy ha ezek az energiák ténylegesen jelen vannak, akkor léteznek az emlékek is. Akkor minden megvan, épp csak hát én nem vagyok ott, ahol az megvan. Ahol ő is ott van. Az egy nagy közös mi vagyunkban, ahol az egész van jelen. Egyszerre érzem ennek az ígéretét és a hiányát. Nekem egyáltalán nem vallásos, hanem valahogy primer módon egzisztenciális élményem az Istenkérdés.

– Amennyiben egzisztenciánkat meghatározza Istenhez való viszonyunk, akkor feltehető a kérdés: mihez viszonyítja önmagát?

– Az a tény, hogy az ember tisztában van azzal hogy ő van, és közben tisztában van azzal is,  hogy a csipkebokornál az önközlés úgy hangzott: „Én vagyok aki vagyok” (3Móz. 3, 14), alapvetően meghatározza, hogy ehhez mérjem magamat. Ő az, aki van. De én vajon vagyok-e? Életem során, amikor választanom kellett, elmeneküljek-e valami elől vagy eléje álljak, akkor félelmemben, egzisztenciális Istenfélelmemben inkább feltétlenül előálltam, mint elbújtam. Nem vagyok egyetlen felekezetnek sem a tagja, de hiszek az én Istenemben. Kötelékeimet Vele - akit a szívemben tapasztaltam meg kisgyermekként – minden körülmények között megerősíteni szeretném. Ezt úgy kell értened: az ember tudja, hogy sosincs egyedül. Én mindig kettesben vagyok. Teljesen kizárt, hogy lenne olyan pillanatom, akármilyen sötét bűnben leledzem is éppen, hogy azt ne látná Valaki. Különben én sem tudnék róla, hogy létezem. Ez az alapélményem másik oldala. Ő még akkor is tudja, hogy vagyok, amikor én nem. Másként hogy találnék újra magamra?

– A szem előtt létet alapvetően pozitív élménynek éli meg?

– Az első pillanatban iszonytatóan félelmetes volt, de mindjárt azután felemelő, eufórikus. Nagyon sokat segít az életben. Ha nyilvánvaló vagyok, ha egyszál magam is szem előtt vagyok – kinek a szeme előtt is? Aki jobban szeret engem magamnál, akkor is meghall, amikor a szememet eltakarva sírok - ez mindenfajta magányérzetnek a lehetetlenségét jelenti. Ha valaki felismeri, hogy amikor gondolkodik hallja a saját gondolkodását, kvázi valaki előtt gondolkodik, az más helyzetbe állítja önmaga megítélését. Sosem vagyok egyedül, hanem azt gondolom hogy... És ha ezt gondolom, akkor ki az, aki rálát arra, hogy én ezt hogyan gondolom? Vagy: ki az, aki gondolkodik? Nem a hallgatás terében gondolkodunk? Nem tudom, hogy az evangélikusok miként vannak vele, de bennem az, hogy ráébredtem, életem minden pillanatában hallva s látva vagyok, nem kisebbrendűségi érzést okozott, hanem biztonságérzetet ad.

– Pál apostol tanítása alapján mondhatjuk, hogy keresztény értelemben az emberi szabadság ott kezdődik, hogy az Istennel való közösséget választja. Ön hogy értelmezi a szabadságot?

–Heller Ágnes mondta Nekem az ég című kisregényemről, amikor elolvasta, hogy Kierkegaard szabadságértelmezése nekem úgy látszik, első természetem. Szerinte egészen kicsi koromtól azt a típusú mély szorongást élem meg az élet válságos pillanataiban, szabadságomba való belepillantásom határhelyzeteiben - mielőtt végül is beleugrok abba, az emberi választás szabadságba, ebbe a feneketlen szakadékba - mint amit a dán filozófus is leírt. Őt választom. Úgy szoktam megtapasztalni a szabadságot, mint a legnagyobb kockázatot, ami létezik. Abban reménykedve teszem ezt, hogy talán mégis a jót választom. Toronyiránt döntök. Ábrahám teljesen érthetetlen hite az, ami valójában végigvisz az életen.

– Mindezt saját életében hogyan éli meg?

– Álmélkodom. Azért lettem író, hogy valamit mondjak Róla. Szerintem azért már írtam egy pár könyvet erről. Épp ma írtam a készülő munkámban: „Elviselhetetlen a valóság legtöbbek által ismert arca. Az élet engem eddig megkímélt. Emberi méltóságom úgy rántom magamra naponta, mint egy nadrágot, magától értetődik. Holott – gondoljunk a táborok realitására - az a csoda, hogy létezem. Hogy még van, aki nem kápó vagy fogoly.”

– Mit gondol, mi az ami az embereket meghatározza Istenhez való viszonyukban?

– Én azt az Istent, akit belülről tapasztaltam meg olyannak gondolom, aki mindenkire nyitott. Akiknek nincs „fülük az ilyesmihez”, azoknak a valóságos léthelyzete ugyanúgy létező, talán sokkal mélyebb is az Istenviszonya, mint az enyém. De még sokkal titokzatosabb. Én tisztelem a magukat az Istenfogalomtól mereven elzáró emberek bátorságát. Könnyen lehet, hogy közelebb vannak ahhoz, aminek én a létezésében való jelenlétét tapasztalom, azért nem tudnak róla számot adni még annyira sem, mint én. De ha gondolkodni mer arról az ember, hogy igenis létezhet jóakarat, valami, vagy valaki, aki őt rá áldásos módon haladja meg, akkor az ember beszélő viszonyba kerülhet a létezéssel magával. A Másik éppúgy én, a legnagyobb titok. Tudomásul vétele a megmenekülés útja, napról napra. Ehhez azt is tudomásul kell venni, amit az ateisták annyira tudnak, hogy hinni se képesek, hogy az ember kiszámíthatatlan állat. Több benne a rossz, mint bármi másban. De tehetségesebb is a Földön bárkinél. Kegyelem nélkül esélytelenek vagyunk.

– Nemcsak életét, hanem írásait is meghatározza az Istenkérdés. Hogy fogadja mindezt a külvilág?

– Soha nem próbáltam meg senkit erőnek erejével rábírni, foglalkozzon az Istenkérdéssel. Ezzel nem szabad nekem foglalkoznom, nálam sokkal nagyobb erők behatóan foglalkoznak azzal. Viszont az a tapasztalatom, hogy a tanítványaimra, barátaimra, még a feleségemre, sőt az olvasóimra is hatással vagyok. Nekem vannak olvasóim, akik figyelnek rám és írnak nekem. Pedig minden könyvemnek más a műfaja - novella, dráma, próza, esszé, prózavers… De mind az Istenkérdés körül forog.

– Megéli a hitét, viszont nem tartja magát egyik felekezet szokásaihoz sem. Miért van ez így?

– Az egyházak miliője mintha azt sugallná, hogy attól lesz valaki rendes ember, ha Istennel való közösségét azon formák révén gyakorolja amit ők a hívek számára előírnak. Alapokmányaik azt is állítják, hogy még a Törvény megtartásának hogyanját sem ők, az emberek írják elő, hanem… és itt aztán sok minden elő van adva. De a nyomok a Bibliában egy idő után sokunk számára követhetetlenné válnak. Tudomásul veszem ezekről a csodálatos szövegekről, hogy majdnem kétezer vagy több mint háromezer éve születtek, azt is, hogy számos ember írta őket, és számtalan módon, de nem ez a fontos. Érdekesebb, hogy a Biblia és Shakespeare és még néhány költő, például Rilke egyről beszél. Velük van közösségem, az ő műveik terében, és a Bibliában. Talán néhány személyes kapcsolatomban is. A hivatalokban és intézményekben nincs. Traumatizált családba, történelmi időbe és minden értelemben porig rombolt helyre születtem 1949-ben. Lehet, hogy jó zsidóként csakis a zsidó vallás előírásait betartva létezhetnék. Zsidóságom kérdésére a kierkegardi szorongás vállalásával válaszolok. Ez körülbelül így hangzik: Egész életeddel, minden pillanatoddal, szüntelenül párbeszédben állsz Velem. És semmi más nem számít azon kívül, hogy önmagaddal azonos vagy-e, amikor válaszolsz. Te vagy-e a válasz? Ha nem, ez a bizonyosságod ott nincs meg, önmagaddal nem lehetsz azonos, hogy ott-léted a nekem adott önmagad legyen, akkor onnan bizony el kell jönnöd. Eszembe jut: „És kerestek engem. És megtaláltok, mert teljes szívetekből kerestek engem. És megtaláltok engem, azt mondja az Úr.” (Jeremiás 29, 13-14.)

– Mit jelent Önnek a transzcendencia?

– A legnyilvánvalóbban természetfölötti valóság szerintem az, amit az ember legközvetlenebb, konkrét anyagi valóságként érzékel. A szél, meg a felhők, a folyók, a természet dolgai azért sejtetik velünk, már akivel persze, a „természetfölöttinek” legalább a költészetét, a metaforikus oldalát – de a betonrengetegek világának, vagy a tömegrendezvények brutális valóságának transzcendentális vonatkozásait már a legtöbben képtelenek elfogadni. Bennem pedig erősen él Jézusnak az az intése, hogy „Az ég arcát meg tudjátok ítélni, az idők jeleit pedig nem tudjátok?” (Mt 16, 3b) Nem egészen úgy értelmezem e mondást, ahogyan a végítéletre vágyók szokták, időbeli síkon, hanem úgy, hogy de hiszen már mindent látni lehet, majd kiveri a szemünket, mégse látunk sokat. A szemünk még csak-csak, de emberi természetünk csökönyösen megtagadja a látvány szellemi földolgozását. Nincs két valóság: az egyetlen valósághoz való viszonyunk, annak a szellemi szintje és e szint hierarchikus értékének a gyakorlati következményei azok, amik változtathatnak a valóságon – részünkről.

Kortárs költők a kortárs író előadásában

Kornis Mihály a Nyitott Műhely színpadán (Budapest XII. Ráth György u. 4) minden hónap első hétfőjén este 7 órai kezdettel kortárs magyar költők verseit mondja. A díjtalanul látogatható esemény a kortárs magyar költészet értékeit az író válogatásában és előadásában mutatja be. A sorozat: Petri György, Tandori Dezső, Takács Zsuzsa, Ferencz Győző és Borbély Szilárd vers-estjei a litera.hu on-line irodalmi újság literatévé rovatában megtekinthetők. 

A Kortárs Költők évad további műsora:

Március 4. – Kemény István

Április 8. - Kántor Péter

Május 6. – Orbán Ottó