– Mennyire nehéz Bécsben bekerülni a köztudatba?

– Nagyon sok munkával lehetséges, és a sajtóval is érdemes jóban lenni. Egyáltalán nem könnyű „híressé válni”, de az más kérdés, hogy a köztudat a szakma elismerését is jelenti-e.

– Portrékat festesz, fotórealista stílusban. A kamerás mobiltelefonok idején megéri ilyesmit festeni?

– Egy festmény időtálló, örök érték. Salvador Dalit kérdezték a fotográfia megjelenésekor, hogy nem fél-e attól, hogy a festmények értéküket vesztik, hiszen bárki készíthet ezek után képeket. Vagy egyáltalán mi a különbség egy fénykép és egy festmény között? Erre Dali azt válaszolta: csupán kétszázötvenezer dollár. Hiszen egyszeri és megismételhetetlen a festmény, nem hívható elő, nem nyomtatható ki még egyszer, ugyanúgy. Amúgy például Londonban minden évben megrendezik a BP Portrait Award versenyt, ahova több ezren jelentkeznek. Ez is bizonyítja, hogy a szóban forgó művészeti ág igenis virágzik. Tavaly a 3000 jelentkezőből bekerültem én is a döntőbe a kisfiamról készült portréval.

– Áprilisban volt „Nyitott műhelyek hétvégéje” Bécsben a 2. és a 20. kerületben. Ilyenkor a művészek megmutatják a műtermeiket, beszélgetni lehet velük. Mennyire nyitottak az ilyenfajta programra a bécsiek?

– Egyfolytában jöttek hozzám.  A legkedvesebb történet az volt, amikor három kisfiú jött fel a műtermembe rollerrel. Teljesen egyedül, szülők nélkül jöttek érdeklődve, és nem csak azért, mert tudták, hogy lesz ropi. A szervezők nagy lufikkal jelezték, hogy melyik házban van nyitott műterem, viszont a legtöbb alkotó nem az utcafronton vagy a földszinti lakásokban dolgozik, így tényleg csak az jött, akit valóban érdekelt a dolog.

– Meg tudtál nézni más művészeket is?

– Egy barátom átjött segíteni egy órára, így szerencsére a szomszédos utcák műtermeit meg tudtam látogatni a kisfiammal, és kiderült, hogy tőlem három házzal arrébb él egy magyar festőnő, akit enélkül a program nélkül nem biztos, hogy valaha is megismertem volna.

A továbbiak a KötőSzó blogon olvashatóak.