Mivel a találkozó gerincét a családban, nemzetben, egyházban tükröződő isteni szeretet bemutatását megcélzó előadások képezték, az én igyekezetem arra irányult, hogy szelíden ráhangolva mintegy igei ágyat vessek ezeknek az előadásoknak, ezért előre felépítettem egy koncepciózus, öt alkalomra épülő áhítatsorozatot. Az alábbiakban röviden megkísérlem vázolni az áhítatok szellemi vezérfonalát.

A gyémánttükör

Az Isten természetére vonatkozó legtömörebb megállapítást 1Jn 4,8-ban találjuk: „...Isten szeretet.” Hogy miképp jutott a levél írója erre a konklúzióra, az természetes tapasztalataink tükrében tökéletes rejtély. Az emberiség véráztatta történelmének, a természet sokszor könyörtelen működésének vizsgálata nem éppen erre a következtetésre enged juttatni. Az „Isten szeretet” kijelentésnek kizárólag egyetlenegy történeten keresztül van értelme: ha a szemlélő a názáreti Jézus Krisztus szenvedéstörténetét tekinti az Isten lényegének titkába való bepillantás kulcsának; csakis ekkor lehet kijelenteni, hogy Isten szeretet.

A keresztény ember legfontosabb feladata – számára az élet értelme – hogy ezt a szeretetet megismerje, magára öltse és beleélje a világba. A probléma csupán az, hogy ez az isteni szeretet nem azonos a mi emberi szeretetünkkel: titka csak hosszú és olykor egészen vad kanyarokat leíró, sokszor szenvedések övezte, fáradságos emberi életutunk során fokozatosan tárul fel előttünk.

A találkozó mottóját adó abszurd evangéliumi történet (Jn 21,15–17) – amelyben Jézus az isteni szeretet szavával (agapé) kérdezi a bennünket megjelenítő Pétert: „Szeretsz-e engem?”, amire Péter csökönyösen az emberi szeretet szavával (filia) válaszol – pontosan ezt mutatja be. A gyémántkeménységűre csiszolt jánosi tanítás tehát nemcsak az Isten természetére tanít minket, hanem olyan tükör, amelyben végül megpillanthatjuk saját, valódi és elfeledett, teremtett képmásunkat.

A három ősi szentély

A „ki vagyok én?”, az önazonosság vagy identitás kérdése – a hozzá kapcsolódó kistestvérekkel együtt: „Miért vagyunk a földön?”, stb. – az emberiség egyik legősibb kérdése. Hagyományosan pont azon a három helyen keressük erre a választ, amelyek köré a találkozó előadásai is épültek: család, nemzet és egyház (vallás). Éppen ezért talán nem túlzás ezt a három intézményt az identitás ősi csarnokainak vagy szentélyeinek nevezni. 

Tudjuk, ezek a valaha szent „épületek”, melyek hosszú évezredeken keresztül megtartottak minket, ma már meglehetősen romos állapotban vannak. Az áhítatok célja az volt, hogy ezt a három ősi szentélyt az isteni szeretet és az emberi szeretet találkozásának terepeként mutassák be – ez plasztikusan modellezve úgy néz ki, hogy a jánosi gyémánttükröt („Isten szeretet”) szembefordítjuk, mintegy fényágyúként ráirányítjuk a három nagy ősi szentélyre – ahol az én a közösségben ráismer önmagára –, és megnézzük, mi sül ki ebből a kísérletből.

Az áhítatok részletes ismertetésére itt nincs lehetőségem, de a legfontosabb, folyton visszatérő alapgondolatot feltétlenül szeretném kiemelni: közösség csak közös történetből születik. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy csak attól lesz valamivel közösségem, ha nemcsak kiveszek belőle, de adok hozzá; attól lesz a sajátom valami, hogy benne vagyok, részemet adtam hozzá; különben csak előkelő idegenként fogok őgyelegni az ősi csarnokokban – legyen az család, nemzet vagy egyház –, olyanként, akit sem a megértés, sem a megtérés szele nem fog érinteni. 

Ősi szálláshelyeink csak így válhatnak a gyémánttükörben újra felismert szent életterekké, ahol a szeretet és a megbocsátás gyógyító szavait újra megtanulhatjuk. Jó esetben így leszünk végül Jézus Krisztus egyháza, az isteni szeretettől megérintettek új családja, ahol a vér szerinti kötelékek helyett az Isten szeretetének nagy közös története, a názáreti Jézus Krisztus története és az ő testének és vérének közös fogyasztása alkot majd belőlünk mindennél erősebb közösséget.

Személyes zárszó és üzenet

Bizonyos dolgokat az ember csak utólag lát élesen. Érzi persze valahogy homályosan menet közben is, de végül csak a kimondással ugranak helyükre a billegő részek, és lesz a kép teljes és csoda szép. Amikor először szembesültem azzal, hogy a szeretetről kell sorozatban prédikálnom, bizonyos idegen értetlenkedés fogott el. Miért pont egy introvertált tábori lelkész exponálja az Isten igéjét a szeretetről, amikor annyi remek téma van még, amelyben sokkal ügyesebben el lehet bújni? Persze a feladat az feladat, a tábori lelkész pedig végrehajtja.

Aztán most, hogy vége van, „leesett” minden. A tábort nyilván mindenki máshogy élte meg. Biztos voltak, akik fanyalogtak a szálláshelyek, a helyenként zivataros és fagypont felé konvergáló „székely kánikula” vagy a medvék miatt, de az én szívemben végig nyár volt.

Évek óta rendszeresen járok Erdélybe a kisfiammal, és csodálom a munkát, amelyet az ottani szolgatársak vállvetve és összetartva végeznek. Ők pedig valami furcsa okból fantáziát láttak bennem, és bizalmat szavaztak nekem; megengedték, hogy a magam szűkös lelki-szellemi kapacitásához mérten hozzájáruljak az ő fáradozásaikhoz. Közben pedig elkezdett íródni egy szép közös történet, amely számomra valódi, gyógyító közösséget teremtett. Olyan sebek hegedtek be lassan és észrevétlenül, amelyeket talán már évtizedek óta cipeltem. Ha az áhítatok működtek – márpedig ez volt az érzésem –, akkor ez azért volt, mert azokat a szavakat mondtam, amelyeket ebben a közösségben tanultam meg. A kimondott szó a megélt szó volt, gondolat és tett egysége. Érezni, érteni és élni.

Számomra az Isten szeretete Tusnádfürdőn tapinthatóan és félreérthetetlenül jelen volt családban, nemzetben és egyházban. Köszönöm nektek, barcasági barátaim és testvéreim, a befogadó szeretet közös történetéből fakadó közösséget!

A szerző evangélikus lelkipásztor, tábori lelkész, őrnagy.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 31–32. számában jelent meg 2019. augusztus 11-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.