A zsidó nép az Ószövetségben sajátos minőséggel bír, méghozzá az Úrral való viszonyát tekintve. Isten felé fordulva, főként a szent sátor köré gyülekezve ugyanis gyülekezetről (héberül qahal) beszélhetünk.

Maga az Izráel népnév is ezzel a szakrális arculattal áll összefüggésben már eredetét tekintve is (1Móz 32,29). Az Ószövetség görög nyelvű fordításában, a Septuagintában ezt a qahal kifejezést adják vissza mintegy száz esetben az ekklésziával, azzal a görög szóval, amelyet az Újszövetségtől kezdve egyházként, gyülekezetként fordítunk, és amely a magyar nyelvben is meghonosodott eklézsia alakban.

Míg azonban a Septuagintában szinte kizárólag egyes számban jelenik meg Isten gyülekezete, Pál számára ez utóbbi több helyen egyszerre áll fenn, például Júdeában, Galáciában, Ázsiában vagy Makedóniában. Azaz a Krisztus nevében megkeresztelkedettek összejövetele mindenhol Isten gyülekezetének az adott helyen való manifesztációja volt. A konkrét gyülekezettől elvonatkoztatott egyetemes egyház gondolata a páli iratokban a későbbi Kolosséi és Efezusi levelében jelenik meg.

Ószövetségi gyökerek

A vénekről először az egyiptomi kivonulás előzményei kapcsán hallunk. Így szól Mózeshez az Úr: „Menj, gyűjtsd össze Izráel véneit […]. Azután menj be Izráel véneivel együtt Egyiptom királyához…” (2Móz 3,16a.18a) Nem egyedül kell tehát a nagy csatáját megvívnia, hanem ott állnak mögötte a nép egészét képviselő vének – görög eredetű szóval a presbiterek –, akiknek életkorukból fakadóan tetemes élettapasztalatuk és ebből eredő bölcsességük van.

Később, immár a pusztában, tanúi lehetünk annak, amikor a nép ügyes-bajos dolgainak intézésében, a bíráskodásban teljesen elfoglalt Mózes megfogadja apósa, Jetró tanácsát: „De válassz ki a nép közül derék, istenfélő férfiakat, megbízható embereket, akik gyűlölik a haszonlesést, és tedd őket elöljárókká ezer, száz, ötven vagy tíz ember fölött. […] Könnyíts a terheden, hadd hordozzák azt veled együtt!” (2Móz 18,21.22b)

Amint láthatjuk, a gyülekezeti élet ószövetségi keretek között is sokban hasonlított a maira. Nem a közösség lelki vezetőjének egyemberes feladata a közösség gondjaival, igazgatásával való törődés, hanem ebben a gyülekezet elhívott, „derék és istenfélő” tagjai bölcsességükkel és szakértelmükkel, imádságaikkal és gyakorlati teherhordozásukkal egyaránt részt kell, hogy vegyenek. A pünkösd után létrejött jeruzsálemi ősgyülekezetben az Izráel tizenkét törzsét jelképező (vö. Mt 19,28) tizenkét apostol vezető és a közösség életét szolgáló szerepe magától értetődő volt.

A jeruzsálemi gyülekezet

A tanítványok számának növekedésével azonban az ő szolgálatuknak a terhe is megnövekedett. Az ige hirdetésére és az imádságra fordítható idejük ennélfogva összezsugorodott, és lelki szolgálatuk hasonlóképpen kezdett ellehetetlenedni, mint egykor régen a reggeltől estig egyedül bíráskodó Mózesé. Részben ennek is a következménye a diakónusok (görög; jelentése „szolgálók”) választása, amelyet az Apostolok cselekedetei 6. fejezetében olvashatunk: „Hanem válasszatok ki magatok közül, testvérek, hét férfit, akikről jó bizonyságot tesznek, akik telve vannak Lélekkel és bölcsességgel, és őket állítsuk be ebbe a munkába; mi pedig megmaradunk az imádkozás és az ige szolgálata mellett. Tetszett ez a beszéd az egész gyülekezetnek, és kiválasztották Istvánt, aki hittel és Szentlélekkel teljes férfi volt, valamint Fülöpöt, Prokhoroszt, Nikánórt, Timónt, Parmenászt és Nikolaoszt, az antiókhiai prozelitát; az apostolok elé állították őket, és miután imádkoztak, rájuk tették kezüket.” (ApCsel 6,3–6)

A mai helyzetünkre nézve rendkívül tanulságos az, hogy bár a gyülekezet életének gyakorlati teendői lebonyolítására lettek kiválasztva, életük és beszédük Krisztusról való tanúságtételként hatott. Olyannyira, hogy a Biblia lapjain a továbbiakban csak erről hallunk. Nem véletlen tehát, hogy Istvánt, az első keresztény mártírt ez utóbbi miatt kövezték halálra. Az ő kivégzése nyomán támadt üldözés során pedig éppen ezek a görögül beszélő zsidók szóródtak szét, és hirdették az igét Jeruzsálemben, azaz az ősgyülekezet akolmelegén kívül eső területeken is.

Így például Fülöp diakónus igehirdetése nyomán fogadta be Samária az evangéliumot (ApCsel 8,4–24), vagy keresztelkedik meg az etióp kincstárnok (ApCsel 8,26–40). „Azok, akik az István miatt támadt üldözés következtében szétszóródtak, eljutottak Föníciáig, Ciprusig és Antiókhiáig, de senki másnak nem hirdették az igét, csak a zsidóknak. Volt azonban közöttük néhány ciprusi és cirénei férfi. Amikor ők eljutottak Antiókhiába, a görögökhöz is szóltak, és hirdették az Úr Jézust. És az Úr keze velük volt, úgyhogy sokan hittek, és tértek meg az Úrhoz.” (ApCsel 11,19–21) A Krisztus-hit földrajzilag széles körben való elterjedése első körben tehát nem a „professzionális igehirdetők”, az apostolok tevékenységének a gyümölcse volt, hanem azoknak a diakónusoknak és más görögül beszélő zsidó hívőknek a tanúságtétele nyomán ment végbe, akiken keresztül a Szentlélek ezt a munkát elvégezte. Ők voltak azok, akik kiléptek Jeruzsálem – mai viszonylatban: a templom – falai közül, s akik nemcsak a zsidók, hanem a pogányok – mai viszonylatban: a nem hívők tömegei – felé is nyitni tudtak. S pontosan ennek a „laikus” tanúságtételnek a gyümölcse lett annak az antiókhiai gyülekezetnek a felvirágzása, amely azután bázisává vált a világméretű páli missziónak (ApCsel 13,2).

Hiszem, hogy ma sincs annál hitelesebb és gyümölcsözőbb misszió, mint a gyülekezeti tagoknak és kiemelten is a gyülekezeti felelősséget vállaló presbitereknek a mindennapok szituációiban az elvek, a szavak és a cselekvés terén is megmutatkozó, megélt Krisztus-hite.

A korai páli gyülekezetek

Pál a keresztény közösséget úgy aposztrofálja, mint „egy test Krisztusban” (Róm 12,5), ami a közös, Krisztus iránti elköteleződésen alapul. A keresztény közösség legfontosabb jellemzője tehát az egymástól való függés Krisztusban. Ez pedig az egymás iránti kölcsönös felelősségben fejeződik ki, amelyben pedig maga Krisztus kharisza, azaz kegyelme nyilvánul meg. Pálnál a „Krisztus teste” mindig mintegy ilyen értelemben véve „karizmatikus” közösségként jelenik meg, például: Róm 12,4–8; 1Kor 12,4–27; Ef 4,7–16.

A khariszma a kharisz kifejeződésének az eredménye vagy hatása, azaz Isten kegyelmes cselekvéséé. Magyarra általában kegyelmi ajándékként fordítják. Így kegyelmi ajándék Krisztus megváltói tette (Róm 5,15–16), de szó van az Izráelnek adott különféle kegyelmi ajándékokról (Róm 11,29), és beszél különös áldásokról, amelyek egyéneknek, avagy egyéneken keresztül adattak (Róm 1,11; 7,7; 2Kor 1,11).

Legtöbbször azonban a gyülekezet részére adott kegyelmi ajándékokról van szó, amelyek mind beszéddel, mind cselekvéssel állhatnak összefüggésben. Róm 12,4–6-ban a khariszma szinonimája a praxis, amely a cselekvés, aktivitás mellett jelent funkciót is. A test tagjainak megvannak a maga sajátos funkciói. Az egyház mint Krisztus teste tagjainak ilyenek az ő khariszmáik, amelyekkel hozzájárulnak ahhoz, hogy a test mint egész működik. A tag khariszmája tehát a tag funkciója a testen mint egészen belül. A test tehát ilyen értelemben véve khariszmatikusan működik.

1Kor 12,4-ben a kegyelmi ajándékok különbözőségéről hallunk. Ennek szinonimája a következő versben a szolgálatok (diakonia) különbözősége. Beszélhetünk a beszéddel összefüggésben álló kegyelmi ajándékokról, mint például a prófétálás, tanítás, vigasztalás, nyelveken szólás; illetve cselekvéssel összefüggésben állókról, mint a szolgálat, törődés, vezetés, adakozás, gyógyítás. A számos megnyilvánulással kapcsolatban van két közös jellemző, amelyet kiválóan összefoglal a Róm 12,6: „…a nekünk adatott kegyelem szerint különböző ajándékaink vannak, eszerint szolgálunk is…” Egyfelől tehát ezek mindig Isten kegyelmes cselekvésének az eredményei, nem pedig pusztán valami velünk született képesség vagy tehetség gyümölcsei. Másfelől ezek mindig a közösség, a gyülekezet javát szolgálják. Nincs szó tehát egyéni birtoklásról a személyes haszon céljára.

Mindez még inkább egyértelművé válik, ha számításba vesszük, hogy Pál számára az archetipikus khariszma maga Krisztus keresztjének kegyelmi tette. Krisztus teste csak akkor tud működni, ha a khariszmaként megnyilvánuló szavak és tettek kifejezik, megjelenítik Krisztus kereszten való szabad kegyelemi cselekvésének a minőségét, a jellegét. Azaz a kegyelem erejével, önző hátsó szándék nélkül Isten szolgálatában és mások javára történnek. Meggyőződésem, hogy mindez a teológiai alapvetés a ma egyháza, a presbiteri vagy bármilyen más gyülekezeti szolgálatot vállalók szempontjából is lényegbevágó.

Igen lényegbevágó még annak a hangsúlyozása, hogy a gyülekezeti tagoknak és szolgálatvállalóknak különféle adottságaik és különféle feladataik lehetnek a közösség életében. Azonban ezeknek az értékessége nem a tehetség vagy a szolgálat nagyságán múlik. „A kegyelmi ajándékok között ugyan különbségek vannak, de a Lélek ugyanaz. Különbségek vannak a szolgálatokban is, de az Úr ugyanaz. És különbségek vannak az isteni erő megnyilvánulásaiban is, de Isten, aki mindezt véghez viszi mindenkiben, ugyanaz.” (1Kor 12,4–6) A gyülekezetben végzett minden, emberi szemmel nézve apró vagy óriási szolgálat értékét az adja, hogy Isten Szentlelke nyilvánul-e meg benne és általa.

Későbbi fejlemények

A kegyelmi ajándékok hangsúlyozása mellett a korai páli levelekben meglehetősen marginális az egyes gyülekezeten belüli funkciók, „hivatalok” megjelenése. Szó van apostolról, prófétáról, tanítóról 1Kor 12,28–29-ben, de például Róm 12,6–7-ben prófétálásról, mintsem prófétáról, tanításról, mintsem tanítóról. Ami pedig az apostolokat illeti, ez a korai kereszténységben korántsem csak a tizenkettőt és Pált jelentette. Gondoljunk például Barnabásra (ApCsel 14,4), Apollósra (1Kor 4,9), Andronikoszra és Juniára (Róm 16,7), akik közül az utolsó a bibliakutatás mai állása szerint ráadásul nő volt. Az Apostolok cselekedeteiben olvasunk az antiókhiai gyülekezet elöljáróiról (ApCsel 11,30) és az efezusi gyülekezet véneiről (ApCsel 20,17), illetve Pál és Barnabás első missziói útjával kapcsolatban arról, hogy „miután pedig gyülekezetenként elöljárókat választottak nekik, böjtölve és imádkozva ajánlották őket az Úrnak, akiben hittek”. (ApCsel 14,23) E három helyen ugyanaz a görög preszbüterosz szó szerepel.

Később a pásztori levelekben már a diakónus és a püspök kifejezésekkel egyetemben (1Tim 3,1–13) részletesebben körvonalazott tisztségről van szó: „A vezetésben bevált presbiterek kétszeres megbecsülést érdemelnek: elsősorban azok, akik az igehirdetésben és a tanításban fáradoznak. Mert azt mondja az Írás: »Nyomtató ökörnek ne kösd be a száját«, és »méltó a munkás a maga bérére«. Presbiter ellen vádat ne fogadj el, csak »két vagy három tanú szavára«.” (1Tim 5,17–19) Mint láthatjuk, a szentíró itt alapvetően az igehirdetés, a tanítás szolgálatát emeli ki, amely ma leginkább a lelkészi szolgálathoz köthető.

A Tituszhoz írt levélből pedig az derül ki, hogy a püspök és a presbiter kifejezés még némileg csereszabatos: „Azért hagytalak Krétán, hogy rendbe hozd az elintézetlenül maradt ügyeket, és presbitereket állíts szolgálatba városonként, ahogyan meghagytam neked: ha van olyan, aki feddhetetlen, egyfeleségű férfi, akinek gyermekei hívők, nem vádolhatók kicsapongással, és nem engedetlenek. A püspök ugyanis mint Isten sáfára legyen feddhetetlen, nem önkényeskedő, nem indulatos, nem részeges, nem kötekedő és nem haszonleső, hanem vendégszerető, a jóra hajlandó, józan, igazságos, kegyes, önmegtartóztató, aki ragaszkodik a tanítással megegyező igaz beszédhez, hogy az egészséges tanítással tudjon bátorítani, és meg tudja győzni az ellenszegülőket.” (Tit 1,5–9)

Az apostol tükre

A püspöki és papi tisztségek és funkciók világos elkülönülése a 2. századra, az úgynevezett korai katolicizmus során megy majd végbe, de e folyamat csírájában már itt megjelent. Ami viszont cseppet sem veszített a mai presbiterek, a gyülekezet „vénei” vonatkozásában az aktualitásából, az a fent idézett apostoli intés és buzdítás tartalma. Olyan tükör ez, amelyben megtekinthetjük önmagunkat, szolgálatunkat. Olyan tulajdonságokat és minőségeket láthatunk az igében, amelyekért imádkozhatunk Istenhez magunk és szolgálatot hordozó testvéreink számára. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 13–14. számában jelent meg 2018. április 8-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.