– Nyáron együtt voltunk egy konferencián és ott visszaemlékeztél fiatal korodra, a keresztyénség megélésére az '50–80-as években. Engem szíven ütött, hogy egy diktatórikus rendszerben hogyan próbáltátok Jézust követni, a missziói parancsot teljesíteni. Mielőtt erre rátérünk, kérlek, beszélj a gyerekkorodról és arról, hogyan találkoztál az élő Istennel?
– Édesapám Egyházaskozáron volt felügyelő. Fiatal koromtól kezdve teljes szívvel, odaadással jártam szüleimmel a gyülekezetbe, sőt, ha valamiért nem tudtak jönni, ötévesen már akár egyedül is elmentem a pécsi evangélikus templomba. Így megóvott az Úr attól, hogy valami különlegesen nagy esemény kelljen az életemben ahhoz, hogy hozzá forduljak. Mindvégig úgy éreztem, hogy Jézushoz tartozom és ebben a hitben szépségek és terhek között haladtam előre az úton. Édesapám a ciszterci gimnáziumba íratott be Pécsett. Evangélikusként a tanúságtétel már itt elkezdődött számomra a római katolikus többségben.
– Mit kaptál a ciszterciektől, mi az, ami életre szóló ajándék számodra?
– Például az, hogy láttam, számukra nem egyszerű engem, mint protestáns diákot elviselni, de elviseltek. A cserkészcsapatban pedig teljes értékű keresztyénnek fogadtak el, őrsvezető lettem. Így éltem meg a kommunista diktatúra kezdetét, titkos őrsgyűléseket tartottunk az 1947-es évben.
– A pécsi evangélikus gyülekezetben, a '40-50-es években lelki ébredés volt. Többek között ott volt lelkész a később püspökké lett evangelizátor, Káldy Zoltán. Vele találkoztál?
– Nagyon sokat jelentett számomra Káldy Zoltán evangelizációs szolgálata és hűsége, ahogy engem ebben a római katolikus szituációban végigkísért. Később, amikor letartóztattak, hajlandó volt utánam nézni és azt mondani, hogy felkészült arra, Szilágyi Béla országos felügyelővel, hogy ha szükséges, mindent megtegyenek értem és közbelépjenek érdekemben.
– Hány éves voltál, amikor letartóztattak és miért?
– Pécsről el kellett mennünk édesapám német kitelepítéssel kapcsolatos helytállása miatt. Középiskolai igazgatói állásából leváltották, ezért Budapestre költöztünk. Ebben a kialakult helyzetben éppen érettségire készültem és azt mondták nekem, hogy nem mehetek egyetemre, mert Krisztus-követő vagyok. Mégis bekerültem az egyetemre és folyt a missziói munka is, de utánam jött a pécsi, engem személy szerint ismerő megbízott, hogy nyomon kövessen. Amikor 1954-ben Nagy Imre visszaszorításának idején elővették az aktámat, ez a beépített ember a lakásomban három revolvert rejtett el. Jött az éjszakai csengetés és ellenséges fegyverkezés miatt letartóztattak. Ennek nagyon súlyos következményei lehettek volna. Amikor meglátták a naplómban, hogy munkás leányokkal is tisztességes kapcsolatot tartottam az egyetemi gyakorlat alatt, akkor elengedtek úgy, hogy két év teljes szótlanságra ítéltek. Ahogyan Ordass püspök úr felvállalta a szótlanságot, én is felvállaltam és ezzel megelégedtek. Ebből csak az '56-os forradalom mentett ki.
– Hogyan éltétek meg a hitet az '50-60-as években? Milyen szerveződésekben vettél részt?
– Amikor Budapestre jöttünk, beléptem a keresztyén életbe teljes aktivitással és megalakítottam az Ifjúsági Szolgálók Tanácsát a budahegyvidéki evangélikus gyülekezetben.
– Ott láttad a visszavonultan, csendesen élő Ordass püspököt, aki börtönt is megjárt?
– Ebben a visszavonult helyzetében édesapám rendszeres kapcsolatban volt püspök úrral és magam is személyesen ismertem őt. Amikor a forradalmi változás volt, akkor voltam nála beszélgetni az '56 utáni helyzetről, további lépésekről az ifjúsági munkában. Személyes útmutatással küldött el Prőhle professzor úrhoz, mint régi cserkészhez, hogy az ifjúsági munkát ebben az értelemben elevenítsük föl. Budahegyvidéken azonban teljes elevenséggel élt már akkor az Ifjúsági Szolgálók Tanácsa ’56 után, és ezért nem a cserkészmozgalom vált hangsúlyossá, hanem ez az evangélikus gyülekezeti szolgáló csoport.
– Ordass Lajos személye hatott rád?
– Amikor a letartóztatási tárgyalások folytak a fegyverrejtegetés miatt, ami az ifjúság ideológiai félrevezetésének vádjává alakult át, akkor ő példa volt számomra abban, hogy hogyan lehet a kényszerű visszavonultságot megélni.
– Az ötvenes években a Budahegyvidéki Evangélikus Egyházközségben hogyan folyt az ifjúsági élet?
– Ebben az időben különleges ifjúsági centrummá alakult a gyülekezet, és a lépésről lépésre visszaszorított római katolikus testvérek is otthonra találtak ott. Telt házzal folytak az ifjúsági alkalmak. Ebben az ökumenikus légkörben éltünk 1973-ig, a nagy taizei világkonferencia idejéig.
– Mi volt az, ami ezekben az évtizedekben a nehézségek, akadályoztatások közepette is örömöt adott?
– Olyan jelentős volt az ifjúsági élet a gyülekezetben, hogy vonzódtak oda az emberek. Tudtuk, hogy minden szavunkat rögzítik, mégis teljes erővel szólt az evangélium. Kimondtuk, hogy Jézus Krisztust képviseljük a szocialista táboron belül. Voltak nyílt rendezvények is és külön öröm volt a havonta lakásokban megtartott teaesték alkalma, ahol azért a titkosszolgálati nyomozó is megjelent.
– Jelen volt ez az ember a programokon és tudtátok, hogy ő a hatóság embere?
– Igen, sejthető volt, hogy ezért jön közénk. Már korábban is, amikor katona voltam, engedélyt kapott, hogy ugyanabban a táborban vehessen részt munkaszolgálatos különleges engedéllyel, hogy megfigyelhessen, hogy vasárnaponként hogyan húzódunk vissza a római katolikus testvéremmel.
– A taizei mozgalom sokszor előkerül életedben, szolgálatodban. Milyen volt az első találkozásod velük?
– A taizei testvérek megtudták azt, hogy milyen szolgálatot végzünk és eljött Budapestre Pál testvér, így találkoztam vele. Ez a nemzetközi kapcsolat 1960-tól él. 1964 februárjában voltam magam is Taizében.
– Hogyan hatott rád, amikor először jártál ott?
– Roger testvérrel együtt ültünk tízen a konyhaasztalnál és ott teljes ökumené volt. Ugyanezt éltük meg a templomban, az esti imaközösségekben is. Taize azóta egyre inkább katolizálódott. Ez nem a Krisztust követő római testvéreim minősítése, hanem világos ténymegállapítás, hogy az ökumené háttérbe szorult.
– Itthon a '70-80-as években milyen alkalmakat szerveztetek?
– Minden héten volt a Hegyvidéken ifjúsági közösség, egészen addig, míg a lelkészt nem kényszerítették arra, hogy oszlassa föl. 1979 decemberében Benczúr László templomában megtartottuk az első néven nevezett ökumenikus találkozót. Közben havonta tartottunk ifjúsági órákat, később Kelenföldön is. Rengetegen jöttek, nem csak a kelenföldi gyülekezetből, mert nyitott volt. Ez 1985-ig működött így.
– 1985-ben mi történt? Miért szakadt meg ez a folyamat?
– 1979-ben, mint műszaki kandidátus, bejelentkeztem az induló lelkész, illetve gyülekezeti munkatársképzésre. Az akkori Városépítési Tudományos Kutatóintézetnél a pártban ez annyira botrányos esemény volt, hogy azonnal elvették a kutatócsoportomat és 1980 januárjában át kellett mennem más helyre. 1985-ben a gyülekezeti munkatársi szentelésem után nem volt más lehetőségem, mint elmenni külföldre.
– Ez melyik ország volt és ott találtál-e testvéri közösséget?
– Algéria. Szerető testvérek titokban elintézték, hogy három gyermekkel mehessek. Ott megtaláltam a protestáns egyházat. A hatalomátvétel után megmaradt egyházat. A római katolikus érsek az evangélikus egyház ügyintézője is volt, mert ő tartotta a kapcsolatot az állami szervekkel. Ilyen módon kerültem teljes bibliaórás missziói aktivitással az érsek mellé, aki komolyan vette az ökumenét.
– Manapság a neveddel legtöbbször a teremtésvédelem kapcsán találkozunk. Mit jelent ez?
– Az 1972-ben a stockholmi világkonferencián létrehozott környezetvédelmi világnapot igyekszünk megtölteni keresztyén tartalommal. 1991-ben a Budahegyvidéki Evangélikus Egyházközségben volt az első magyarországi keresztyén környezetvédelmi nap. Úgy érzem fontos kihangsúlyozni, hogy Jézus Krisztus, a Megváltó, teremtő Isten is egyben, és mi a teremtett világért is felelősek vagyunk. Ebben az ügyben is Krisztussal együtt, az Ő munkatársaként kell megszólalnunk és cselekednünk. Az ebben való munkálkodás fontos tanúságtétel az Ő jelenlétéről az egyházban és a polgári életben.