Csak nézem-nézem… nem tudom, mi vonz hozzá.
Talán, hogy a gyermekeimtől kaptam két éve karácsonykor.
Talán, hogy annyira magával ragadó a kis buborékok örömtánca: elszakad, szárnyal, kihűl, majd újra visszatér a melegre, a fényre.
Talán nem is csak a lámpa vonzereje, hanem egyszerűen… amíg nézem, végre nem teszek semmit. De ámulatba ejt. Megigéz. Elmerengek. Próbálom megfejteni a titkát.
S ahogy nézem, nézem, egyszer csak megnyílik. Beszélni kezd. Megmutatja valódi önmagát: az örök körforgást – fent és lent. Aztán újra fent és lent. Ha felért, újból leereszkedik. Ha lent van, újra elrugaszkodik. Könnyedén, nem teherként éli újra és újra ugyanazt.

Születés és elmúlás. Magasság és mélység. Reggel és este. Ünnep és hétköznapok váltják egymást rendíthetetlenül. Ez a változás az, ami állandó az életünkben. Gyerekeknek tanítom: az egyházi év adventtől adventig tart. Adventtől adventig élünk, és csodára várunk. Újból és újból megünnepeljük Jézus születését. Ilyenkor törekszünk nem csak a lakást, de a szívünket is díszbe öltöztetni. Néha talán kicsit erőltetetten is akarjuk, hogy más legyen, mint eddig. Próbáljuk kicsikarni magunkból a fényt, a jóságot, a meghittséget, mintegy ünnepi kellékként várjuk el magunktól és másoktól is a mosolyt. Igyekszünk felemelkedni az ünnep magasztosságához, s közben érezzük: kevés az, ami önerőnkből futja. Hiába törekszünk a magasba, ha lehúz a mélység: életterheink, fájdalmaink, kudarcaink. Hiányaink és tökéletlenségünk. Hogy csalódunk, és csalódást okozunk. Mind-mind a földre szegezi tekintetünket, és letöri szárnyainkat.

De a lávalámpa tanít: akkor szárnyalhatunk igazán, ha előbb a fény forrásánál kellőképpen felmelegedtünk. Ha rácsatlakozunk életünk fényforrásához. Az adventi növekvő fény sugallja: nem az ember van az ünnepért, hanem az ünnep van az emberért. Nem én teremtem az ünnepet, hanem az ünnep teremt és tart meg engem. A születő fény bennem is szállást vehet. Jézus Krisztus fénye és szeretetének melege az, amitől szárnyalhat az életem. Ő maga mondja egy helyen: „…én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek”. (Jn 10,10)

Évről évre újból és újból visszatérünk a jászol melegéhez, mert kihűlt, fázós életünknek szüksége van a töltődésre… hogy aztán megmelegedve, újból szárnyra kapva járjuk életünk útját… hogy aztán újra visszatérjünk…
Ezért annyira magával ragadó a kis buborékok örömtánca: elszakad, szárnyal, kihűl, majd újra visszatér a melegre, a fényre.