Bella Péter, a Győr-Ménfőcsanaki Református Egyházközség lelkipásztora:
– Ménfőcsanakon az evangélikus templomban történt, hogy az igehirdetés szolgálatát egy fiatal, még pappá szentelése előtt álló katolikus szerzetestestvér vállalta el. A sekrestyében elmondta, hogy ez az első, sok ember előtt történő „éles” prédikációja és elég rendesen izgul. Ezt tudva, mi, a szolgatársak nem csak figyeltünk rá, de vele együtt izgultunk. Nem volt ok rá, máig emlékszem, milyen erős, izgalmas szolgálat volt, felejthetetlen élmény, ahogy mondatról mondatra szabadultam fel és feledkeztem bele magam is az elém tárt üzenetbe. Ott, három felekezet, négy gyülekezet közösségében egyértelmű volt az ember és a Szentlélek közös munkája.

Dr. Osztie Zoltán, a Budapest-Belváros Nagyboldogasszony főplébánia plébánosa, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (KÉSZ) elnöke:
– Életem egyik nagy ajándéka, hogy a Budapest-Esztergomi Főegyházmegye zsinatán az ökumenikus munkacsoport felelős vezetője voltam. Ekkor nyílt alkalmam arra, hogy találkozzam, együtt dolgozzam és így közel kerülhessek id. Hafenscher Károly lelkésztestvéremhez, aki az ökumenének teológiai és gyakorlati szempontból egyaránt nemzetközi szaktekintélye. Végigjárva az öt kontinensen e témában rendezett konferenciákat, szakmai találkozókat, óriási tudásra és tapasztalatra tett szert. Tőle tanulni valóban Istentől való kegyelmi ajándék volt, főképpen mert nemcsak elméleti szempontokat, hanem lelkületet is kaptam tőle. Azóta is ő az általam egyik leginkább tisztelt egyházi személyiség.

Sefcsik Zoltán, a Szekszárdi Evangélikus Egyházközség lelkésze:
– Két fontos élmény jut eszembe. Az egyik a pap-, pásztorkollégák szabad imádságaihoz fűződik: emlékszem milyen különös élmény volt először hallani saját szavaival fohászkodó robusztus, erős hangú lelkésztársamat, amint – külső megjelenését meghazudtolva – gyermeki egyszerűséggel és csendességgel szólítja meg mindannyiunk Atyját. Érdekes volt először rácsodálkozni arra, hogy mennyire más „stílusban”, mennyire különböző „szókinccsel” imádkoznak a baptista, metodista, református és katolikus szolgatársak – és mégis ugyanaz a vágy és ugyanaz a Lélek ihlette hála és közbenjáró szavak fogalmazódtak meg mindegyik imában.
A másik emlékem egy idős házaspárral kapcsolatos. Eltérő felekezeti hátterük – és saját, régi generációjuk beidegződése – miatt csak családlátogatás során láthattam őket együtt. Felemelő volt számomra az első közös imahét során felfedezni őket, amint egymás mellett ülnek a templompadban és a „rossz örökségnek” búcsút mondva, együtt mondják a hitvallást és a Miatyánkot.