– Van néhány jogászból lett lelkészünk, de kevesen, nem tipikus pályaív. Milyen ösztönzésre jelentkezett jogi karra, majd teológiára?

– A teológia, illetve a lelkészi pálya iránti vonzódásom tizennégy éves koromban lángolt fel bennem először. Később mégis inkább a jogi egyetemen való továbbtanulást választottam. Ezt utóbb nem bántam meg, hiszen így jóval érettebb fejjel, egy világi szakma ismereteivel és sajátos szemléletmódjával felvértezve, valamint nem utolsósorban idősebben s így élettapasztalatokban gazdagabban kezdhettem bele a teológiai tanulmányaimba. A jog utolsó két éve alatt azután egyre erősödött bennem újra a hívás, így kerültem munkába állásommal egy időben az Evangélikus Hittudományi Egyetemre.

– Gondolkodott azon, hogy a jogász és a lelkész is hasonló vagy éppen azonos fogalmakkal – bűn, büntetés, bíró, ítélet, kegyelem, felmentés – dolgozik?

– A vallás, az erkölcs és a jog három olyan terület, amelyek az ősi társadalmakban egészen szoros összefüggésben álltak egymással. A jog a szakralitásban gyökerezett, abból eredt. Carl Schmitt, a 20. század egyik nagy jogfilozófusa nem véletlenül jelenthette ki: „A modern államelmélet minden jellemző fogalma szekularizált teológiai fogalom.” Ugyanígy tény, hogy például Szent Ágoston, Aquinói Szent Tamás, Luther és Kálvin az állam- és jogelmélet tárgyalása során kitüntetett figyelmet kap a mai jogászképzésben is. Nem véletlen tehát, hogy a kérdésben említett fogalmak jogi, illetve teológiai megközelítése kapcsán könnyen találhatunk analógiákat. Mégis azt lehet mondanunk, hogy egészen máshogy jelennek meg ezek egy ügyész vagy büntetőbíró és egy lelkész munkája során. Ahol a jogászi és a teológusi hivatás között a gyakorlatban sok hasonlóságot érzek, az a hermeneutika: a szövegértelmezés művészete. A jogász a jogszabályt értelmezi, a teológus a Szentírást. A jogász különböző élethelyzeteket, eseményeket sorol be valamilyen jogszabályban meghatározott tényállás alá, és így állapítja meg, hogy a jog milyen lehetséges következményeket fűz ehhez. A lelkész hasonlóképpen a Biblia tanításából indul ki, és a való élet kihívásaira a szent szöveg értelmezéséből nyert válaszok nyomán reagál.

– Mielőtt nekikezdett a doktori disszertációjának, milyen egyházi-gyülekezeti tapasztalatokat szerzett?

– Dolgoztam középiskolai kollégiumban gyerekek, fiatalok között. Egyházunk külügyi osztályán az egyházi diplomáciába, konferencia- és rendezvényszervezésbe, az egyházi ösztöndíjak intézésébe, az északi kerületi püspöki hivatalban pedig szintén egyházi külügyekbe kóstolhattam bele, illetve püspök úr teológiai jellegű segítése volt a feladatom. Gyülekezeti gyakorlatot a budavári közösségben szereztem, illetve számos helyen vállaltam vendégszolgálatokat, előadásokat.

– Doktori dolgozatának címe A keresztény ember istengyermekségének értelmezési formái az Újszövetségben. Istengyermekség – Isten gyermekének lenni. Mit is jelent ez? Értjük, jól használjuk a fogalmat, sőt: tisztában vagyunk-e vele egyáltalán? Miért ezt választotta kutatásának alaptémájául?

– Isten a keresztény ember Atyja, a keresztény ember pedig Pál apostolnál és Máténál Isten fia vagy Jánosnál Isten gyermeke: ez az Újszövetség egyik leghangsúlyosabb tanítása. Ennek tükrében elgondolkodtató az a tény, hogy míg a dogmatikai művek – érthető módon – igen kitüntetett figyelmet és teret szentelnek az Úr Jézus Krisztus istenfiúságának, addig témakezelésükben a keresztény ember istengyermeksége vagy csak igen marginálisan, vagy többnyire egyáltalán nem jelenik meg. Másfelől áhítatokban, igehirdetésekben, hitbeli vonatkozású beszélgetésekben gyakran hallható kijelentés, hogy „minden ember Isten gyermeke”. Nyilvánvaló, hogy ez a népszerű kijelentés a bibliai alapon helytálló „minden ember Isten teremtménye” megállapítás parafrázisa. Előbbi megállapítás utóbbinak vélhetően szentimentális indíttatásból való, érzelmi intenzitás tekintetében „rátromfolt” ekvivalense. Azonban ezáltal éppen az istengyermekséggel kapcsolatos bibliai tanítások maradnak lényegileg figyelmen kívül. Azáltal, hogy mindez nem felel meg a biblikus metaforahasználat eredeti szándékainak, az autentikus mondanivaló teljesen el is sikkad. Ugyanis az istengyermekség mint méltóság vagy mint elérendő perspektíva alászállításával elütjük magunkat azoktól a gyakorlati lehetőségektől, realizálandó feladatoktól, amelyek például a tanítványság útját mint az Isten fiaivá válás folyamatát bemutató mátéi modell dinamikus jellegéből fakadnának. A témaválasztás harmadik indoka a hatástörténetben rejlik. Itt szintén egy sajátos elszegényedésnek lehetünk mindmáig tanúi. A patrisztikus szerzőktől kezdve a keresztény ember istengyermekségének vonatkozásában szinte mindenki magáévá tette a páli örökbefogadási modell szerinti értelmezés gondolati sémáját. Ez gyakran azzal a következménnyel jár, hogy ennek a szemüvegén keresztül értelmeznek ettől szemmel láthatóan homlokegyenest eltérő képvilágú textusokat is. Ennek leggyakoribb esete, amikor például Jn 1,13-at, ahol egyértelműen születésről van szó, a páli örökbefogadási koncepció mentén magyarázzák.

– Saját életútján hogyan éli meg az istengyermekséget?

– Amikor nem kifejezetten léleképítő célból kutatom a Szentírást és a vele foglalkozó szakirodalmi művek százait, hanem egy tudományos értekezés elkészítése miatt, Isten igéje akkor is alapvetően formálja a hitemet, a személyiségemet, a gondolkodásmódomat. Így az Istennel folytatott saját utam szempontjából is fontossá vált, hogy az istengyermekség különböző újszövetségi aspektusait, színárnyalatait tudatosítsam magamban. Így Pállal együtt él bennem a reménység, hogy Isten örökbe fogadott fiaként Krisztus örököstársa lehetek. A Szentlélek munkája bennem ennek az örökségnek az előíze, foglalója [Gal 3,26.29; 4,5–7; Ef 1,5.14; Róm 8,14–17]. János apostollal együtt vallom, hogy bár szüleimet nagyon szeretem, de biológiai eredetemnél, származásomnál sokkal fontosabb a felülről, Istentől való születésem [Jn 1,12–13; 3,3.7–8]. A krisztusi tanítványság útját járva pedig reménység szerint kiformálódnak rajtam mennyei Atyám jellemvonásai, gesztusai, attitűdje, hogy a végén elmondhassák rólam: ez a fiú valóban az Apjára ütött [Mt 5,45].

– Milyen ajándékokat, feladatokat kapott Istentől?

– Nagy öröm és mérföldkő számomra, hogy a doktori folyamat végére érhettem. Aki munka és család mellett hasonló vállalkozásba kezd, az pontosan tudja, hogy mivel jár mindez. Nagyon hálás vagyok Istennek feleségemért, Anettért, aki mindvégig mellettem állt támogató szeretetével, és kisleányomért, Mária Szófiáért. Isten áldása, hogy szeptember végére várhatjuk második gyermekünket. 

– Vannak kedves, az életét kísérő igéi?

– Eddigi nagy életeseményeim, sorsfordulóim négy igéhez kapcsolódnak. Keresztelési igémet akkori lelkészem, Béres Tamás választotta: „Igaz az a beszéd és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse, akik közül az első én vagyok.” [1Tim 1,15] Fiatalabb koromban sokáig nem értettem, hogy miért pont ezt kaptam, de ma már nagyon hálás vagyok érte. A törvény és az evangélium, mélység és magasság, igaz önismeret és istenismeret egyszerre van jelen ebben. A konfirmációi igémet Szabó Gyula bácsinak köszönhetem: „De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” [Ézs 40,31] Nincs olyan élethelyzet, amelyben ebbe az ígéretbe ne kapaszkodhattam volna szilárdan bele. Esküvői igénket feleségemmel közösen választottuk. Nem volt nehéz dolgunk, mert a bibliaolvasó Útmutató esküvőnk napjára kijelölt igéje ez volt: „Mi tehát azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket.” [1Jn 4,19] Nagyon hálásak vagyunk, hogy erre az isteni szeretetalapra építve léphettünk házassági szövetségre egymással. Jó érzés, hogy nagyon sokszor, amikor feleségemre tekintek, felidéződik bennem az a szép pillanat, amikor ez az ige és fogadalomtételünk az oltár előtt elhangzott. Végül, de nem utolsósorban, lelkésszé szentelésünk igéje is közös volt: „Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.” [Gal 2,20] Ez a vers mindannak a kvintesszenciája, amit én az életről, hitről, a tanítványság útjáról, a gyermekeimnek átadandó örökségről gondolok. Adja Isten, hogy ez ne csak gondolat, hanem megélt valóság lehessen mindannyiunk számára, míg eljutunk a várva várt színről színre látásig.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 25–26. számában jelent meg 2018. július 1-jén.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.