Nem lehetett egyszerű neki felkeresnie engem, hiszen még nem ismertük egymást, és nem tudhatta előre, hogy miként fogok reagálni a megkeresésére. Nekem sem volt könnyű tisztáznom a helyzetemet, megmagyaráznom a félreértésre okot adó mondatomat. Nem jó magyarázkodni, mert nehéz utána visszalépni a partneri kapcsolatba. Mégis nagyon örülök és hálás vagyok, hogy akkor az a tisztázás megtörtént az ő kezdeményezésére. Évekkel később, amikor már elnökségi tagokként vezettük a gyülekezetet, bízhattunk abban, hogy hasonló helyzetekben meg fogjuk keresni egymást, mert mindkettőnkben ott volt már a tisztázás felszabadító emléke.
Aktív gyülekezeti lelkészként családlátogatások során, de más helyzetekben is számtalan történetet hallottam lelkészekkel kapcsolatos konfliktusokról. Néha egészen megrendítő volt, hogy a régmúltban történtek milyen mély nyomokat tudtak hagyni egyes családok emlékezetében. Legtöbbször nem is az eredeti konfliktus volt az, ami megrendített, hanem az az érzelmi töltet, amellyel a hívek évek vagy akár évtizedek távlatából a korábbi eseményeket felidézték. Legtöbbször semmi jelét nem lehetett tapasztalni annak a hétköznapi bölcsességnek, hogy az idő majd mindent begyógyít. A sérelmek és fájdalmak ott voltak, jelen voltak és újraéledtek.
De miért is? Miért nem lehetett a konfliktusokat még idejében rendezni? Miért kell régi sérelmeket évtizedeken át hordozni?
A következőkben szeretnék néhány gyakorlati tanácsot adni, mit is lehet/kell tennünk, ha valakivel konfliktusba kerülünk. Hogyan vállalhatjuk fel a kezdeményezést, és milyen módszerei vannak a sikeres konfliktuskezelésnek?
Mivel ez az írás az Evangélikus Élet presbitereknek szóló különszámában jelenik meg, hadd álljon a gondolatmenet középpontjában a presbiterek és a lelkészek közötti konfliktus. Bár lelkészként írom e sorokat, igyekszem folyamatosan szem előtt tartani a presbiteri nézőpontot is.
Nézeteltérés?
Ritka kivételektől eltekintve nyugodtan mondhatjuk, hogy többségében nem szeretünk konfliktusos helyzetekbe kerülni és azokban maradni. Vannak, akiknek lételeme, hogy konfliktust generáljanak maguk körül, talán valamilyen figyelemfelkeltés céljából. Azt is tudjuk, hogy a konfliktusnak kohéziós ereje is lehet, ha például a feszültség két csoport között alakul ki, és a közös veszélyforrás vagy ellenség összezárja a sorokat egy csoporton belül. Hosszú távon persze nagyon fárasztó lehet megélni ezt a kohéziót…
Nem vagyunk könnyű helyzetben, ha szeretnénk meghatározni, hogy mit is jelent pontosan a konfliktus szó. Jelenthet érdekellentétből fakadó súlyos bonyodalmat, vagy takarhatja ellentétes erők összecsapását. Egy másik megközelítés szerint a konfliktus akkor jön létre, ha két vagy több személy érdekei, szükségletei, vágyai ütköznek.
De vajon lehet külső, objektív mércéje egy konfliktusnak? Meddig beszélhetünk pusztán nézeteltérésről, és mettől kell konfliktusra gondolnunk? Meddig konfliktus, és mettől kibékíthetetlen ellentét, amely csak harcban kulminálódhat, vagy amelynek egyedüli megoldása a teljes szeparációban valósulhat meg?
Tapasztalatom szerint keresztényként az egyik legnehezebb kérdés az, hogy egy kialakult feszültséget melyik halmazba soroljunk. Maradjunk csendben, mert itt inkább az egymás terhének elhordozásáról szóló igei parancsnak kell engedelmeskednünk, vagy Mt 18 konkrét útmutatását követve legyünk proaktívak a feszültség feloldásában, mert végső soron nemcsak rólunk van szó, hanem Krisztus testéről is?
Hadd folytassam a kérdések sorát. Vajon konfliktusnak nevezhető az az állapot, amely csak az egyik felet feszíti? Ha igen, akkor mi a belső konfliktus? Kell-e a konfliktusnak nyíltnak lennie? Bár a szakirodalom különböző csoportosításait ismeri a konfliktusoknak, most elsősorban a személyek közötti (interperszonális) konfliktusokról lesz szó, nem feledve persze azt a tényt sem, hogy sok személyközi konfliktusnak éppen egy személyen belüli (intrapszichés) konfliktus az egyik kiváltó oka.
Először nézzünk magunkba
Be kell vallanom, hogy konfliktusos helyzetekben kevésbé szoktak eszembe jutni a fogalmi tisztázások, pontos definíciók, így inkább az érzéseimre hagyatkozom annak megállapításakor, hogy konfliktusba kerültem-e valakivel, és vajon nekem személyesen mi a teendőm. Az egyik ilyen „mérőeszköz” az, amikor megpróbálom elképzelni, hogy a másik személyt inkább magam mellett érzem, vagy magammal szembe pozicionálom. A másik pedig, amikor egyszerűen magam elé képzelem a következő találkozást az illető személlyel, és megpróbálom megfigyelni magamban, hogy milyen érzések töltenek el.
A soron következő gyakorlati tanácsok akkor szólíthatnak meg bennünket leginkább, ha most magunk elé tudunk képzelni egy konfliktusos kapcsolatot. Vajon hogyan adaptálhatók a mi konkrét helyzetünkre a következő gondolatok? Nem biztos, hogy könnyűek lesznek a következő percek, de remélem, hogy hasznosak. Így olvassuk tovább!
Ha konfliktushelyzetbe kerültünk, vagy már régóta abban vagyunk, de nem tudjuk, hogy miként oldhatnánk fel, érdemes átgondolnunk a következő folyamatot: 1. először magunkban reflektáljunk a kialakult helyzetre; 2. majd ha szükségét érezzük, gondolatainkat osszuk meg egy kontrollszeméllyel; 3. kíséreljük meg a konfliktust rendezni az érintett személlyel.
A sorrend kézenfekvőnek tűnik, mégis sok bonyodalmat és felesleges feszültséget szoktunk okozni azzal, hogy felcseréljük, és leginkább az első lépést kihagyva azonnal megkeresünk valakit, hogy a sérelmeinket megosszuk vele, vagy egyenesen nekifeszülünk az illető személynek, akivel konfliktusba kerültünk. Ez utóbbi talán inkább a családon belüli feszültségeknél jellemző, kevésbé a lelkészekkel kapcsolatos nézeteltéréseknél.
Kivel van baj valójában?
De miről is szól az első lépés? A legfontosabb annak beismerése, hogy van konfliktus. (Erre még a konfliktuskerülő személyiségek is el szoktak jutni.) Persze jobb lenne, ha nem lenne, jó lenne, ha magától megoldódna, de most mégis azt kell kimondani, hogy a konfliktus fennáll. Létezik, itt van, befolyásolja az illető személlyel való kapcsolatot, és a kedvünkre, hangulatunkra is hat.
Vajon kivel van igazából konfliktusom? Ennek a kérdésnek a tisztázása is belső munkát igényel. A lelkésszel, a gyülekezettel, magammal vagy éppen az Istennel? Ezt a kérdést azért is fontos tisztázni, mert sokszor előfordul, hogy belső konfliktusainkat más személyekkel való kapcsolatainkra vetítjük ki. Ilyen lehet az, amikor a lelkészt hibáztatom azért, mert tehetetlennek és eszköztelennek érzem magamat gyermekeim vallásos nevelésében. Igazából magammal van bajom, de ezt kivetítem a másik személyre. Az is lehet, hogy valójában Istennel van konfliktusom, de mivel nem tanultam meg panaszkodni Istennek (lásd a panaszzsoltárokat), indulataimat a lelkész felé irányítom.
Természetesen nem minden esetben beszélhetünk kivetítésről. Vannak jogos nézeteltéréseink. Ha meggyőződtünk arról, hogy valóban az illető személlyel van konfliktusunk, érdemes a lehető legtömörebben, akár egy mondatban megfogalmazni a problémánkat. Ha ezt nem tesszük meg, könnyen zavaros és érthetetlen lehet a kommunikációnk a későbbiekben. Ha magamnak nem tudom pontosan megfogalmazni a problémát, hogyan várhatom el a másiktól, hogy megértse? (Csak egy tollra, papírra és némi időre van szükség.)
Mi köt össze?
Ebben a fázisban inkább csak a problémák és az ellentétek kerülnek elő. Éppen ezért érdemes itt megfogalmazni azokat a dolgokat is, amelyek összekötnek bennünket egymással. Ez adhat bátorítást ahhoz, hogy valóban kezdeményezők tudjunk lenni ebben a helyzetben. Nem valaki ellen szeretnék szólni, hanem valamilyen közös ügy érdekében.
Még itt, ebben az egyéni munkafolyamatban szükséges átgondolnunk az arra vonatkozó stratégiánkat is, hogy miként leszünk kezdeményezők. Hol és mikor szeretnénk megosztani a gondolatainkat az illetővel? Mit is szeretnénk elmondani, mit szeretnénk tisztázni, és hogyan szeretnénk folytatni a kapcsolatunkat? Ezt azért is jó átgondolni, mert ezen a területen viszonylag kevés külső támogatásban részesülünk még az egyházi közegben is. Vitáinkat inkább az érdekérvényesítés és kevésbé a konstruktív érdekütköztetés jellemzi. A cél kevésbé a másik véleményének a megismerése és megértése, inkább a sajátom elfogadtatása és keresztülvitele.
Természetesen nem az olcsó kompromisszum a cél, de biztosan van mit tanulnunk, hogy jobban meghalljuk és megértsük a másik véleményét. Számomra példaértékű, ahogy Jézus az emmausi tanítványok mellé szegődik, velük együtt bandukol, és mielőtt bármit is mondana, megkérdezi a tanítványokat: „Miről beszélgettek egymással útközben?” (Lk 24,17)
Ha ezeken a kérdéseken végigmentünk, érdemes valakivel megosztanunk az érzéseinket és gondolatainkat, mielőtt kísérletet teszünk a konfliktus rendezésére az érintett személlyel. Az, aki meghallgatja a problémánkat – lehet akár egy másik presbiter vagy egy családtag –, talán tud új szempontokat adni, javaslatokat ajánlani a rendezésre. Ennek a kontrollbeszélgetésnek nem az a célja, hogy saját igazunkban megerősítsen bennünket, hanem sokkal inkább az, hogy érzéseink és gondolataink inkoherenciájára ráébresszen, ha ilyenek vannak (túl erős érzelmek, logikai bukfencek). Egyfajta főpróbaként is tekinthetünk erre a beszélgetésre. Saját hangunkon hallott gondolatainkra másképpen rezonálunk, mint a magunkban megfogalmazottakra.
A kiengesztelődés reményével
Ha előre átgondoltuk a megfelelő időt és helyszínt a konfliktus rendezésére – ez semmiképpen ne legyen istentisztelet előtt vagy után –, érdemes a következő tanácsokat megfogadnunk: Úgy közöljük a mondandónkat, hogy ne támadjunk vele. Legyünk kíváncsiak a másik félre. Próbáljuk meg megérteni a „másik oldalt is”. Nyugodtan lehet tisztázó kérdést feltenni, de a kérdésünk maradjon meg valóban kérdésnek, és ne legyen bújtatott kioktatás. Legyen szándékunk középpontjában a másik jobb megértése és a saját érzéseink és sérelmeink megosztása (énközlés). Amennyire csak lehet, legyünk konkrétak, és kerüljük az általánosításokat. Röviden és lényegre törően mondjuk el az álláspontunkat. Azt mondjuk, amit gondolunk, és gondoljuk komolyan, amit mondunk. Jelenlétünkben és szavunkban érezhető legyen a remény a változásra és a megújulásra. Nemcsak a mi reményünk, hanem elsősorban annak a reménye, akiéből mi is képesek vagyunk megváltozni és megújulni.
Lehet, hogy valamit begyógyít az idő, és lehet, hogy bizonyos konfliktusok tisztázásához valóban eszköztelennek érezzük magunkat. De talán éppen a testvéri kiengesztelődésben tud nemcsak a magunk számára, hanem a világ számára is nyilvánvalóvá válni, hogy közöttünk nálunknál nagyobb akar jelen lenni és munkálkodni. Legyünk követőként kezdeményezői ennek a reménynek.
A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 13–14. számában jelent meg 2018. április 8-án.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.