– Erdélyből származik, majd a délszláv háború alatt a Vajdaságban szolgált, innen került Nagydorogra. Meséljen a kezdetekről, milyen volt Erdélyben az élete?

– Egy mezőségi református magyar faluban születtem, Bálványosváralján. Kalandos út vezetett onnan a teológiára. Szüleim egyszerű emberek voltak, húgommal első generációs értelmiségiek vagyunk. Apám csempéző és kőműves, édesanyám háziasszony volt. Nekik nem volt lehetőségük továbbtanulni. Az ő szüleik földművesek voltak. Szerették volna, ha mi többre visszük. Nagyon sok mindent megtettek, hogy mi továbbtanulhassunk. Közgazdasági középiskolába jártam, de aztán rájöttem, hogy a számok nem az én világom. Nagy dilemmában voltam: vajon mit akar Isten, mi legyek? Sokat gondolkoztam ezen, imádkoztam is, aztán elmentünk egy nyári ifjúsági táborba. Betértünk egy falusi kis templomba, ahol egy idős lelkész hirdette az igét. Annyira megfogott az igehirdetése, hogy egyből úgy éreztem: nekem az az utam, hogy Isten és az emberek szolgálatába álljak. Nagyon nehéz volt leányként bejutni a teológiára Erdélyben, mert abban az időben csak öt helyet tartottak fenn a számukra, és túljelentkezés volt. Senkim nem volt lelkész a családban, nem is értelmiségi a családom, ráadásul román nyelven végeztem a középiskolát. Elég kicsi eséllyel indultam, mégis azt mondtam: ha ez az én helyem, akkor be fogok jutni, Isten megnyitja a kapukat. Bejutottam másodikként. Aztán – húsz éve – el is végeztem a teológiát.

– Hogyan került Délvidékre, éppen a délszláv háború idején?

– Negyedéves voltam, végzős, amikor felvették egy délvidéki kirándulás ötletét teológusok számára. Volt egy délvidéki osztálytársunk, aki végül elvitt minket, hogy megmutassa a hazáját, az akkori Jugoszláviát. Ott szembesültem azzal, hogy ott komoly a lelkészhiány. Már elkezdődtek a balkáni háborúk, és nagyon sok lelkész elvándorolt. Mondták is lépten-nyomon, hogy várnak új lelkészeket. A gyülekezetben, ahol azon vasárnap szolgáltam felvetették, hogy én jövőre végzek, akár el is jöhetnék. Kezdetben mosolyogtam, hogy szép-szép lenne, de elsőre meredek ötletnek tűnt: ilyen messzire fiatal, hajadon nőként, egy ilyen háborús világba? Mégis megmaradt bennem ez a hívás. Elkezdtem ezért imádkozni: ha tényleg ott a helyem, ha ott akar Isten látni, akkor küldjön valami bátorító igét, hogy legyen erőm meghozni ezt a döntést. Majdnem egy évig gondolkodtam ezen. Szüleim is nagyon megrémültek: ott háború van, hogy gondolom ezt, miért nem megyek valahová a közelbe? Aztán részt vettem egy konferencián. Emlékszem, Ábrahám történetét hallottam újra. Benne azt mondja Isten Ábrahámnak: „Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked! Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel.” Olyan egyértelmű bibliai történet volt számomra, hogy amikor meghallottam, minden belső ellenállásomat szétoszlatta. Erőt kaptam, másnap jelentkeztem a püspök úrnál, hogy mennék egy-két évre Délvidékre. Meglepődött, de elengedett, és adott egy szép igét útravalóul.

Tovább a KötőSzó blogra.