Már első este jól láthatóan papírra vetettük minden egyes résztvevő személyes kérdését arról, hogy mi hozott, hívott, hajtott minket erre a kurzusra. Miért vagyunk itt? Mire szeretnénk választ kapni? Hol vannak elakadásaink a gyülekezetünk vezetésében, pásztorolásában?

Kezdettől fogva kísért minket az emmausi tanítványok története. Ahogy akkor övéi mellé szegődött a Feltámadott, úgy most mi is tapasztalhattuk jelenlétét a segítő kérdések, a nézőpont-váltásra ösztönzés, vakfoltjaink feltárása révén.

Együttlétünk során az elmélet is erősítette a kérdést megfogalmazó „kezdő gyakorlatot”. A vezetővé válás kapcsán nem csak személyes adottságainkra vethettünk pillantást. Hallhattunk a „centrumból” a kommunikálásról: ne csak mit cselekedjünk, és hogyan legyen világos közösségeinkben, hanem a miért is, a motivációnk is váljék nyilvánvalóvá.

Vizsgáltuk azt is, hogy lelkészi-vezetői személyiségünkben, és konkrét helyzetekben hogyan van egyensúlyban a szakmaiságunk, a menedzser énünk és a spiritualitásunk.

Részt vehettünk szupervíziós gyakorlaton, amikor társaink egy konkrét vezetői nehézség kapcsán elmondott gondolatainkat, kérdések formájában tükrözték vissza. Míg nem próbáltuk, nem is sejtjük, mennyit segíthet ez rajtunk.

Végül meg ne feledkezzem a személyes, kötetlen beszélgetésekről, a közeli Kornyi-tó madárvilágáról, és a parti ürgék viháncolásáról, az esti filmnézések továbbhullámzó gondolatairól, a Krisztus-dicsérő liturgia hallatlan erejéről, Joób Máté gyászáról és Siba Balázs nagyszerű helytállásáról, míg Máté nem tudott köztünk lenni.

Tudnám még folytatni… Bár a kipróbálás a legmeggyőzőbb érv arról, hogy a vezetőnek is szüksége van vezetésre, hogy nincs vezető közösség nélkül, hogy mennyi érték szunnyad eddig alig-alig ismert társainkban, hogy kilépni a hétköznapi megszokottból, valóságos ünneppé lehet.