– Jól tudom, hogy egyedüli nő volt a Kolozsvári Evangélikus Teológián?

– Egészen pontosan a mi évfolyamunkon én voltam az egyetlen evangélikus hallgató. Azok egyébként is olyan idők voltak, amikor nagyon kevés hallgatót vettek fel a teológiára.

– Miért választotta a lelkészi hivatást?

– Eredetileg „csak” tanítani akartam. Ez a vágy már egészen kicsi koromtól megfogalmazódott bennem. Meg is próbáltam a Kolozsvári Egyetemen a magyar–angol szakot. Kétszeri próbálkozásra sem tudtam bekerülni. Akkoriban a magyar hallgatók esélyei nem voltak túlságosan jók. Ráadásul érezhető volt, hogy Ceausescu Romániájában magyar szakosokra nem tartanak igényt. Országos szinten összesen 15 hely volt akkoriban magyar főszakra. Az volt a szokás, hogy a magyar értelmiséget átirányították az ország távolabbi vidékeire.

– Voltak családi tapasztalataik is erről a keserű gyakorlatról?

– A sógornőm magyar–francia szakon végzett, nagyváradi lakos volt, de elhelyezték Románia legkeletibb részébe. Persze ott kiderült, hogy sem a sógornőmre, de főleg a magyar–francia tudására nincs szükség, de így működött az a rendszer.

– Nem sikerül a tanárképzésbe bejutni és akkor egy váratlan fordulattal irány a teológia?

– Nem rögtön. Ezek a mesterségesen állított akadályok elkeserítettek így inkább elmentem dolgozni. A nagyváradi műanyaggyárba vettek fel segédmunkásnak. Három műszakban dolgoztam. Nagyjából fél éve voltam már ott, amikor újra találkoztam Laborczi Gézával és Sztankó Gyöngyivel. Géza volt az, aki felvetette, hogy mi lenne, ha a lelkészi pályát választanám.

– Honnan ismerték egymást?

– Óh, az már igazán régi ismeretség. A 70-es évek végére, Fótra és a kántorképzésre nyúlik vissza. A bátyám felesége, akiről, mint magyar–francia szakos tanárról már említést tettem, Fóton találkozott Gézáékkal. Akkoriban ők voltak az egyedüli külföldi kapcsolatunk. Ők sokszor vállalták, hogy akár 6-8 órát várnak a határon, hogy hozhassanak néhány könyvet, pár kenyeret, ablakot nyissanak nekünk „a világra”, ápolják a baráti kapcsolatokat a „határon túliakkal”. Ez egyébként nem volt veszélytelen vállalkozás.

– Ezek szerint vallásos volt a családja.

– Természetesen vallásosak voltunk, vagyunk, de templomba nem mentünk valamennyien, minden vasárnap. A bátyám volt az első a tágabb értelemben vett családból, aki tovább akart tanulni. Lelkészi pályára ment, bár először gépészmérnöki szakra jelentkezett, ahová nem vették fel. Elvitték katonának. Ott szilárdult meg az elhatározás benne, hogy teológiát akar tanulni.

– Azért szögezzük le: a lelkészi pálya nem éppen a csúcskarrier ígéretével kecsegtetett.

– Ez igaz. Talán ezért sem akart a bátyám érettségi után egyből a teológia gondolatával előrukkolni a szüleimnek. Úgy gondolom, a katonaságnál megélt dolgok szilárdították meg elhatározásában.

– Térjünk vissza oda, hogy ön baráti indíttatásra megcélozta a kolozsvári teológiát.

– Igen, hiszen az világos volt számomra, hogy mindenképpen magyarul akarok tanulni, s ha lehet valami olyant, amivel az embereket tanítom, netán nevelem.

– Úgy tudom, ez az indulás sem volt egyszerű, ott sem fogadták tárt karokkal.

– Valóban. Egyetlen evangélikus helyre tíz jelentkező volt, 8 fiú és 2 leány (közöttük én). Jól lehetett érezni, hogy azt az egy helyet nem éppen nekem tartogatják. Végül is az én felvételim sikerült a legjobban, így 1986-ban elkezdtem a tanulmányaimat.

– 1991-ben már fel is szentelhették lelkésznek. Rögtön gyülekezethez is került?

– Nem egészen. Egyrészt Romániában, a mi egyházunknál akkoriban szükséghelyzet volt. Nem volt elég lelkész. Ezért is fordulhatott elő, hogy bennünket a tanulmányok befejezése, valamint a szükséges vizsgák letétele után azonnal felszenteltek. Kisegítő lelkészként kéthetente jártam Brassó megyébe, Halmágyra. Közben megürült a püspöki hivatalnál a titkári poszt és a tanácsosi állás is. Püspöki titkárként tanácsosi feladatokat is elláttam. Kerületi tanácsosnak 1996-ban választott meg az akkori egyházkerületi közgyűlés. Így aztán már fiatalon meglehetősen magas pozícióba kerültem, de az akkori püspök bízott bennem. Jól tudtunk együtt dolgozni.

– Közben azért a magánéletében is jelentős változások történtek. Jött a szerelem és a házasság. Jól tudom, hogy a férje előbb, mint tanár lépett be az életébe.

– A felvételin találkoztunk először. Majd az is kiderült, hogy a tanárom is lesz. Elvégeztem a harmadévet, amikor összeházasodtunk. Ez 1989-ben volt.

– Ha visszatérünk a lelkészi „karrierjéhez”, akkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy ezt nagymértékben befolyásolta az éppen aktuális püspök személye is. Ott tartottunk, hogy bizalmi embere volt, tanácsosként, az egyik püspöknek, majd gyökeres fordulat következett. Mi történt?

– 2004-ben választottak új püspököt, aki egy évvel idősebb nálam és csupán két évvel korábban végzett, mint én. Fiatal vezetőként nyilván másként kívánta folytatni a püspöki munkát és ennek megfelelően kezdett hozzá az egyházi élet átalakításához is.

– Ezzel egy időben gondoltak a férjével arra, hogy más területen kellene folytatni a hivatásukat?

– Nem azonnal. Még négy évig nem változtattunk, tettük a dolgunkat. Akkor már segédlelkész voltam a kolozsvári gyülekezetben, az volt a főállásom. 2004 augusztusában megkaptuk az örökbefogadott gyerekünket, ez éppen a püspökválasztási időszakra esett. A gyerekkel otthon maradhattam három hónapig, s mire november végén visszamentem, addigra a tanácsosi székembe már mást ültettek. Hozzáteszem, hogy ez nem ért meglepetésként. Éppen ez volt az oka, hogy segédlelkész is lettem az egyházközségben.

– Ha jól gondolom ez a megélhetés miatt is fontos volt. A férje még maradt tanítani a teológián?

– Természetesen. Én pedig a segédlelkészség mellett még feladatul kaptam, hogy a Kolozsvár környéki „szórványban” felkutassam az evangélikusokat és egyúttal szervezzem meg az istentiszteleti életüket is.

– Hogyan kutatja valaki a szórványban élő evangélikusokat Kolozsvár környékén?

– Ez a Kolozsvár környéke azt jelentette, hogy körülbelül 150 km-s körzetben kellett ezt a feladatott ellátnom. Nagyenyed, Zilah, Dézs, Torda. Ilyenkor az ember felveszi a kapcsolatot a református, római katolikus lelkésszel, vagy lelkészekkel, hogy jelezzenek vissza, ha tudomásuk van gyülekezetük területén élő evangélikusokról.

– Ez azt is jelenti, hogy nagyon kevés evangélikus hívő van illetve volt azon a vidéken?

– Az említett városokban csak kevés evangélikus élt, többnyire máshonnan betelepedett emberek, házasság, vagy munkahely miatt odaköltözöttek. Az új püspök feladatul adta nekem a szórványgyülekezetek megszervezését, mert kis egyházban minden lélek számít. Nagyenyeden és Zilahon havi rendszerességgel tartottam istentiszteleket a református templomban, illetve háznál. Nem voltunk sokan, általában nyolc-tíz hívő jött. Amúgy a magyar evangélikus egyház soha sem volt nagy létszámú Erdélyben.

– Ma hogyan tekint vissza erre az időszakra? Feltételezem, hogy nem ez volt élete legsikeresebb időszaka?

– Hálával gondolok erre az időszakra. Sokat tanultam szolgálatról, emberekről, Istenről. Természetesen más volt a kolozsvári vájt fülűek előtt szolgálni és megint más volt onnan száz kilométerre, egy kis településen, néhány ember előtt prédikálni, ahol valósággal szomjazták az evangélikus liturgiát és nagyon lelkesek, melegszívűek voltak.

– Növekedett az evangélikusok száma az ön felkutató útjainak köszönhetően?

– Az áttörést az akadályozta meg, hogy áldott állapotba kerültem. Tizenhét évi házasság után, már az örökbefogadott gyermekünkkel éltünk boldogan, amikor várandós lettem, majd megszületett a második gyermekünk. Ezért a gyülekezeti munkából fokozatosan kivonultam és a gyereknevelésre koncentráltam. Két évig otthon maradtam a második gyermekemmel. Amikor 2008-ban visszamentem, akkor éppen kórházlelkészként képzelte el a jövőmet a püspök, és változatlanul feladatom lett a szórvány gondozása. Az igazi fájdalom ebben az volt, hogy az alatt a két év alatt, amíg otthon voltam, senkinek eszébe sem jutott, hogy egy lelkész, vagy egy teológus hallgató kimenjen néha már felkutatott, szórványban élő hívekhez.

– Miért nem sikerült jó kapcsolatot kialakítani a püspökkel?

– Talán azért, mert a férjem is jelöltette magát püspöknek. Tudta ugyan, hogy semmi esélye, de mégis megtette, hogy valóságos választás legyen.

– Tehát gyorsan fogyott önök körül a levegő…

– Ebben a helyzetben érkezett a megkeresés Nyíregyházáról, ahol a Nagytemplomi Evangélikus Egyházközségben éppen megüresedett az egyik lelkészi állás. Az egyházmegye akkori vezetése a férjemre gondolt és megkérdezték, átjönne-e a nagytemplomi gyülekezethez lelkésznek. Emellett volt még egy erős érv az indulás mellett. A férjemet nagyon vonzotta a Nagytemplom orgonája. Átjöttünk, miközben a férjem még 2011-ig visszajárt oktatni Kolozsvárra. Aztán elfogytak az evangélikus hallgatók az Egységes Protestáns Teológiai Intézetben.

– Ha körbenéz a családban, a barátai körében, sokan döntöttek hasonlóan, mint önök?

– Szó sincs róla, a mi közvetlen környezetünkben élők nagyrészt otthon maradtak.

– Nem okozott lelki törést, meghasonlást az, hogy eljöttek?

– Az a helyzet, hogy talán a munkahelyi feszültséget még el is lehetett volna viselni, de mindez már az ajtónkon belülre is átjött. Ebből lett elegünk. Azt gondolom, nem is tehettünk mást és ezért nem is következett ebből semmilyen törés.

– Zökkenőmentes volt az „átállás”?

– A nyíregyházi életviszonyok nem számítottak számunkra újdonságnak. Ráadásul alig egy hét eltéréssel mind a ketten el is kezdhettük a szolgálatunkat. Talán még gondolkodni sem volt időnk azon, hogy mi történik velünk. Helyettesítő iskolalelkész lettem az evangélikus általános iskolában.

– Érték meglepetések?

– A hittan oktatását az tette izgalmassá, hogy voltak tradicionálisan evangélikus háttérből érkezett, nyitott gyerekek. Aztán voltak olyan gyerekek, akiknek minden új volt és ismeretlen. Szerencsére előfordultak olyan esetek is, hogy egy idő után kérték, hogy kereszteljük meg őket. Persze, mint mindenütt, ahol gyerekek vannak, előfordultak izgalmasabb esetek is, akik több odafigyelést, törődést, energiát igényeltek.

– Meddig tartott a pedagógiai kirándulása?

– Négy tanévet szolgáltam ott, amikor visszajött a határozatlan időre alkalmazott lelkész.

– Véget ért az iskolai pályája és jött az új kihívás?

– Először az a gondolat jött, hogy itt maradtam munka nélkül egy olyan városban, ahol nagy evangélikus közösség van, tele szeretetintézményekkel, gondozó központokkal. Valójában persze sejtettem, hogy nem kell sokáig tépelődnöm, hiszen Laborczi Géza már iskola-lelkész koromban is többször hívott az Oltalom Szeretetszolgálathoz, konkrétan az Anyaóvóba. Végül négy éve átjöttem a Kertvárosi Evangélikus Egyházközséghez, az Oltalomhoz és a Joób Olivér Szeretetintézményhez. A kertvárosi gyülekezet közben meghívott és megválasztott másodlelkésznek.

– Jól gondolom, hogy eddigi pályája során ebben a négy évben volt a legösszetettebb feladatköre? Ráadásul iskolai tanulók után a sokkal nehezebb sorsú hajléktalanok közé kerülni. Komoly kihívásnak látszik.

– A maga módján „kemény” feladat az iskolai munka is és a hajléktalanok lelki gondozása is. Ugyanakkor az Oltalomnál végzett munkámban óriási segítséget kapok az itt dolgozó munkatársaktól. Eleve úgy kezdtem az itteni feladatomat, hogy minél többet beszélgessek a szociális munkásokkal, gondozókkal. Rácsodálkozhattam, mekkora szakértelemmel és főleg milyen nagy szeretettel beszélnek a rájuk bízott emberekről és ez nagyon erős kapaszkodót adott nekem is, de bizonyára mindenki másnak is, aki frissen hozzánk kerül dolgozni. Az ember egyébként is tudja – akár külső szemlélőként is –, hogy milyen nagyszerű dolog, amit az Oltalomnál végeznek. Nyíregyházi működésem eleve azzal indult, hogy az iskolában szerveznem kellett egy pedagógus csendes napot, diakónia témában. Gézával és Bercivel való ismeretségem révén az Oltalom jutott eszembe és ők nyitottak voltak a megkeresésre. A munkatársak a Rákóczi utcai telephelyen mindent bemutattak a pedagógusoknak. Akkor döbbentem rá, milyen keskeny az a mezsgye, ami elválasztja a hajlékkal rendelkezőt a hajléktalantól. Vagyis roppant könnyű a normális életből átbillenni a kitaszítottság oldalára.

– Mi a feladata a lelkésznek egy hajléktalanokkal foglalkozó intézményben? A hit mellett esetleg valamilyen lelki gondozás, lelki tanácsadás, útmutatás?

– Minden hónap negyedik vasárnapján tartunk istentiszteletet a Rákóczi utcai telephelyen. Nyitott az alkalom minden gondozott számára. Többen vannak, akik várják és készülnek ezekre az alkalmakra. Nagy Judit, jelenlegi Intézményvezető helyettes, akkoriban az Idősek Otthonának részlegvezetője volt, az ő javaslatára indítottunk az idősek részére egy terápiás csoportot. Olyan bibliaóra-szerű dologra gondoljon, ami inkább teremt alkalmat a beszélgetésekre, lelkizésre. Ez bevált és azóta is van rá igény.

– Úgy vélem, éppen ezeken a foglalkozásokban kapott értelmet az ön ittléte.

– Pontosan ezt éreztem én is. Nagyon örömteljes és áldásos ezeknek az alkalmaknak az átélése. Kiváló segítőm volt ebben az egyik munkatárs, Kardos János. Bevallom, hogy nem volt azért olyan egyszerű eljutni ezeknek az embereknek a lelkéhez. Nem könnyen nyílnak meg, hiszen pontosan érzik a kitaszítottságukat, azt, hogy perifériára kerültek. Ugyanakkor azt igyekeztünk velük éreztetni, hogy még ebben a helyzetben sincsenek elfeledve, magukra hagyva.

– Olyan emberekről beszélünk, akik nem túlzottan érdeklődnek mások bajai, ügyei, érzései iránt.

– Valóban. Megdöbbentő érzés, amikor kiderül, hogy sokszor a szobatársak, akik viszonylag hosszú ideje egymás mellett élnek, szinte semmit nem tudnak a másikról. Másrészt viszont felemelő tud lenni, ha egy ilyen ember megnyílik.

– Az Oltalom hajléktalanellátó tevékenysége sokrétű. Idős, állandó lakók, átmenetileg elhelyezettek, utcára tett anyák és gyerekek, vagy az éjszakai menedékhely nehezebb természetű vendégei, mind-mind másfajta ellátást, gondozást igényelnek.

– Az idősotthon ebből a szempontból talán a legegyszerűbb. Vannak olyanok, akik rég elveszítették minden kapcsolatukat a családjukkal, de talán a mi alkalmaink hatására mintha néha visszazökkennének. Előjönnek az emlékek és talán még az emberi kapcsolatok is újraépülnek. Teljesen más a helyzet az Anyaóvó fiatal anyáival, vagy az ő gyerekeikkel. Ezek a többnyire állami gondozásban felnőtt anyák szinte alig tudnak valamit kezdeni a gyerekeikkel. Igaz, honnan is tudhatnának? Kifejezetten szerencsések, ha hozzánk kerülnek. A gyerekgondozás-nevelés embert próbáló feladatán túl a „konyhapénz” beosztásáig, mindenre kapnak hasznos tanácsot, útmutatást, segítséget. Náluk már az meglepetésszámba megy, amikor az ember, kezébe véve egy meséskönyvet, akár órákig is le tud kötni egy egyébként rossznak elkönyvelt gyereket. Semmi extra, néha elég, ha csak lapozgatja az ember a könyvet és mutatja a képeket, beszél hozzájuk, mesél.

– Életének ezt a részét hogyan értékeli?

– Egyértelműen sikeres része a pályámnak. Annak idején Fabiny Tamás püspöknek is elmondtam, hogy nagyon jól érzem itt magam. Nagyon változatos a munka, sokféle emberrel kerülök kapcsolatba, nagyon inspiráló helyzetekbe kerülök. Újra lesz változás a pályámon, de nem áll szándékomban elköszönni az Oltalomtól, az itt élő, vagy itt dolgozó emberektől. Egészen biztosra veszem, hogy jövök még ide istentiszteletet tartani.

– Valljuk be, ön is egy férfiak által kialakított szabályrendszer szerint működő pályára került. Függetlenül attól, hogy egyre több ma már a női lelkész is, de nyilván még mindig nem lehet túl egyszerű boldogulni ebben a közegben nőként.

– Valójában ezt még nem is gondoltam végig. Kolozsváron is szerettem a hivatásomat, az akkori feladataimat és úgy éreztem, hogy elismerik a munkámat. Abban is biztos vagyok, hogy az akkori, tanácsosi pozíció okozhatott időnként feszültséget személyes kapcsolataim egy részében, de soha nem éreztem, hogy bármilyen konfliktus mögött az állna, hogy nő vagyok.