– Luther voltaképpen progresszív volt?

– Felelős teológus volt Luther. Ágoston-rendi szerzetesként, a wittenbergi egyetem professzoraként úgy vélte: nem mehet tovább, hogy az egyház üzletté silányítja az evangéliumot, a lelki dolgokat. Egyáltalán nem volt akkor történelmi szükségszerűség a reformáció – akár még hosszú évekig is elbizniszelhettek volna a búcsúcédulákkal –, mégis történelmi ereje lett Luther 95 tételének. Darázsfészekbe nyúlt. Feltette a józan kérdést: miért vegyük meg pénzért azt, ami ingyenes?

– Az isteni kegyelmet?

– Az Isten szempontját. Luthert a lelkiismeret-szabadság indította erre. Máskülönben ő sem gondolta, hogy tanainak ekkora hatása lehet. Annál zárkózottabb és merengőbb volt. Nem azt feltételezte, hogy ebből egyházszakadás lesz, hanem azt: a zsinat megfontolja a tételeit.

– Belesodródott volna a „forradalmi egyházújító” szerepébe?

– Kicsit igen. Persze mi hisszük: Isten szándéka volt a reformáció, nem pedig véletlenszerűség. Az egyház próbálta ugyan Luthert rávenni, vonja vissza a tanait, bíborosi címmel is kecsegtették, ám ő inkább disputát javasolt, vitára bocsátotta a téziseit. Azt mondta: „Hacsak a Szentírásból vett érvekkel vagy észokokkal engem meg nem győznek, nem vonok vissza semmit.” Nem akart a lelkiismeretével szemben cselekedni.

– Luther 1521-ben a wormsi birodalmi gyűlésen a császár és a pápa képviselői előtt kijelentette: „Lelkiismeretemhez és Isten igéjéhez vagyok kötve. Nem tanácsos az embernek a lelkiismerete ellen cselekedni.” Egy német egyháztörténész szerint e két mondat lezárta a középkort, s megnyitotta az újkort. Vehetjük úgy is: az első autonóm ember megnyilvánulása ez?

– Tekinthetjük autonóm véleménynyilvánításnak: Luther – ha úgy tetszik – nagykorúsította a lelkiismeretet. De inkább teonóm volt.

– Vagyis?

– A legtöbb ember heteronóm: tűri, néha várja is, hogy kívülről irányítsák, megmondják neki, ki is ő, mi a helyes. Az autonómokat ellenben a saját törvényeik vezérlik. A teonóm ember pedig jobban hisz Isten kinyilatkoztatásának, mint saját diktátumainak. Amikor Pál apostolt támadják, azt válaszolja: nem érdekel, ti miként ítéltek felettem, én sem ítélkezem magam felett, az Úr ítél felettem egyedül. Ennél nagyobb szabadsága nincs az embernek.

– De hol itt a szabadság? A szabad gondolkodás? Ez nem éppen függő viszony?

– Nem. Hiszen nem kell másoknak megfelelni, még önmagunk elvárásainak sem. Nem azért cselekszem, „hogy”, hanem azért cselekszem, „mert”. Olyan elkötelezettség ez, amely felszabadít minden korlát alól. Mellőzi a belső kényszereket, a görcsös igyekezetet, hogy valamit mindenáron el kell érnem, aztán még annál is többet. Luthert a családja istenfélőnek nevelte. És ő tényleg reszketett a krisztusi ítélettől. Folyton gyónt, hogy megfeleljen. Johann von Staupitz, Luther pártfogója, rendfőnöke és gyóntatóatyja azt mondta neki: „Márton testvér, ki merem mondani, hogy többé nem kell gyónnod már, imádkozol, kövön is alszol, nálad szentebb szerzetes nincs is a kolostorban.” Azt felelte Luther: „Félreértesz engem, nekem nem szalon bűnöcskéim vannak, én az Isten akaratát gyűlölöm, mert félnem kell tőle, és épp ez az én bűnöm, ezért gyónok annyiszor.” Ki akart kerülni a hit zárkájából. Megváltozott benne az Isten képe: már nem félte őt, hanem megértette, hogy vitája is lehet vele. Ez hatott rá felszabadítóan.

– A Lutheránus Világszövetség főtitkára, Martin Junge lelkész mondta: a szabadság átformáló erejét nem lehet, nem is szabad csak belső életünkre korlátozni. Mert ahol a szabadság az emberi gondolkodás és cselekvés látóteréből eltűnik, ott brutálissá és fatálissá változik az ember és a világ.

– Luther maga úgy fogalmaz: a keresztény ember mindenkitől szabad a hit által, s mindenkinek szolgája a szeretet által. Az evangélium újrafelfedezése az volt Luthernél: Isten ingyen, Krisztusért és hit által igazít meg. Neki tulajdonítják azt a teológiai gondolatot is: az ember egyszerre igaz és bűnös. A hit által ugyanakkor tisztulni kezd a szíve, amely a személyiség központja, de a gondolatoknak is centruma. A tiszta szív nem azt jelenti, hogy makulátlan. Hanem hogy Isten szempontjaira nem rakódik rá semmi sallang. Például már csak a „tiszta szív érvei” miatt sem lehet kérdés a keresztény ember számára, hogyan viszonyuljon manapság a menekültekhez.

– Gondolja?

– Nem arról beszélek, aki csak a szavakban keresztény, hanem arról, aki élő hittel van közösségben Istennel. Ő fogja tudni, mit tegyen a menekültekért. Én gyerekként igazából soha nem akartam semmit. Szüleim mondogatták: ha kicsit többet edzenél – magasugró voltam –, jó atléta válhatna belőled. Ha többet gyakorolnál, zenész is lehetnél. Szavaik azt sugallták, hogy tétje is lehet a dolognak. Ettől megijedtem, rögtön visszahúzódtam, nem akartam zenélni, sportolni, feltettem a kezem, hogy ennyi volt. Aztán amikor huszonegy évesen elért a keresztény tanítás, azt hallottam: itt nem kell tenned semmit. De hát ilyen nincs. Már hogyne lenne, hiszen Krisztus mindent elvégzett helyetted. Én ettől azonnal motivált lettem! Ja, ha nem kell tenni semmit, én majd megmutatom, mennyi mindent tehetek mégis.

– Megértheti ezt egy ateista is? Vagy egy útkereső?

– Azt biztosan érti mindenki: a kijelentések mindig hierarchikusak, fenyegetőek, a diskurzus által azonban mindkét fél gazdagodik, kölcsönösen eljutnak valahova. Az evangélikus egyháznak ez is lutheri öröksége, hogy a párbeszédet, a szabadságot próbálja központi gondolattá tenni. A reformátorok szenvedélyes igazságkeresők. Luther nyitott volt a vitára, szabadon hagyta a lehetőséget, hogy esetleg meggyőzhetik. Nem tudták meggyőzni. A szabad embert egyik hatalom sem szereti, mert nem manipulálható. Az igazság keresése pedig nem csupán a hívőket inspirálja.

– A reformáció vajon egyszeri és lezárt folyamat?

– Az egyház folyvást reformációra szorul: időről időre szükséges a visszatérés az eredetihez. Ahonnan a forrás ered, ott még tiszta a víz. Másfelől: a reformátori tanítás szerint nem foltozgatni kell a hitet, nem renoválni, hanem tisztán megélni. Csak akkor lehetünk hitelesek, ha azt mondjuk, amit gondolunk, s amit hiszünk. Úgyhogy a reformáció – állandó felelősség is.

A Budapest-Angyalföldi Evangélikus Egyházközség (Kassák Lajos utca 22.) gyülekezetéhez az elmúlt években egyre többen csatlakoztak – minden generációból. A kerület többi protestáns felekezetével – a két református és a baptista gyülekezettel – közösen készülnek a Reformáció Évére. Az evangélikus gyülekezet programjairól e-mailben is kérdezhetik Grendorf Péter lelkészt a peter.grendorf@gmail.com címen.