Az igazgatónő köszönetet mondott a Lepramisszió támogatóinak töretlen hűségéért, szeretetéért, elkötelezettségéért. „Megrendítően felemelő tapasztalni, hogy nem fordultak el a betegektől ezekben az elmúlt, nehéz hónapokban sem, hanem felelős szeretettel és áldozattal teszik lehetővé, hogy vállalt támogatásunk egyenletesen célhoz érhessen! Kongó és India betegei felé időarányosan tudtuk eddig teljesíteni vállalásunkat, amiért nagyon hálásak” – magyarázta az igazgató, aki a további támogatásra kérte a testvéreket.

A hírlevélben egy bangladesi asszonnyal ismerkedhettünk meg.

Bár Bangladeshben nincsenek jelen támogatásukkal, Kajari története jellemzően tükrözi sok-sok leprabeteg hasonló sorsát.

„Gyakran úgy éreztem, hogy jobb lenne elmenni. Ha Isten elvenné az életemet, az jó lenne.... Családról álmodoztam. És jobb megélhetésről. De ahogy elveszítettem az ujjaimat, elveszítettem a reményt is mindehhez” – meséli Kajari.

A lepra egész életét megterhelte. Mindössze 10 éves volt, amikor a lepra jelei először megjelentek rajta, de senki nem tudta: mi ez. Csak 30 évvel később: 40 éves korában diagnosztizálták a betegségét! Addig folyamatosan romlott, romlott az állapota anélkül, hogy bármi segítséget kapott volna!

Ujjak helyett csak kicsiny csonkok maradtak a kezén. Lábfején pedig mély sebek. A Nemzetközi Lepramisszió bangladesi kórházában kapott gyógyítást és segítséget ahhoz, hogy a sebeit miként tisztítsa, kezelje. Bár 20 éve már nincsenek ujjak a kezén, mégis takarítóként felfogadták egy iskolába. 45 percet oda, 45 percet visszagyalogolva végzi minden reggel az iskola udvarának söprését. Lába sérülései miatt csak kicsiny léptekkel tud járni. Élete mindennapjai nehezen telnek.

Ennek ellenére nagyokat tud nevetni, sőt a társait: Asmát és Anvarát jókedvre tudja deríteni. A kórházban ismerkedtek meg és lettek barátnők. Közel laknak egymáshoz, így gyakran összejárnak. Olyankor sokat derülnek Kajari tréfás megjegyzésein, amint azt képünk is tanúsítja.