Hű társként kísértél át egy életen –
Félelem.
Lecsuktam szemem az utcán, a téren,
mindenki előtt titkoltam,
hogy létem részese vagy,
bárhogy reméltem egyszer elhagysz.
Velem voltál, ha új útra léptem,
velem, ha este számoltam a bérem,
amikor kórházban feküdtem, vagy álltam,
velem voltál mindig az iskolában.
Elhitetted velem – semmit sem érek,
olyan vagyok, akinek céltalan az élet.
Ott kell hogy tartsalak magam mellett az ágyban,
– nehogy megfürösszem magamat a vágyban –
mert egyedül és én, nem jutok semmire…
és elhittem, elhittem, és újra csak elhittem.

Aztán egy nap – az Égről jött fuvallat,
s már éreztem,
hogy egyedül kell lépnem,
csontos, fájó kezed nehogy elérjen,
hogy újra ne húzz vissza a hitetlenségbe,
induljak, menjek,
soha ne féljek!

Higgyek!
Higgyek Istenben, Hazában, magamban,
higgyek az emberi jóindulatban.

Ha lesz merszem szólni, lesz aki meghallgat,
ha elindulok, lesz ahol várnak,
ha ölelni készülök, lesz hogy visszaölelnek,
hogy higgyek a fényben, és a sötétben!

És
elindultam
és volt ahol vártak
és
szóltam
és volt aki meghallotta
és
öleltem,
és volt aki visszaöleljen
és
szerettem
és volt aki szeressen
és
láttam fényben, homályban,
és
árnyékok játszottak
a szép holdvilágban...

Most menj!
Utadra bocsátlak,
ne keress mást, ha én nem akarlak!
Ne vidd el másnak a gyönge lelkét!
Ne tedd reá a nagyvilág terhét!

Hagyj mosolyogni szabadon, BÁTRAN!
Hagyj hát nevetni, botlani a sárban,
hagyj tévedni, szeretni,
ölelni a fényben, a sötétben!
Ó Félelem! - Hagyj már Élni végre!