Apró tollpihe pihen meg vállamon,

Fehér felhőket küld le a szürke ég.

Hosszú útra indultam, s nem tudom még

Rejtett ösvényét értem-e, vállalom...

Idővel a selyemszínű hajnal-fény

Ragyogása oszlatja a felhőket.

Egy kéz vezet, hogy az eljövendőket

Vállalni tudjam, s ne féljek soha én.

„Szívemre száll a csöndes őszi álom...”

Bármerre fordulok, Istent találom,

Mint egy magamban elbújtatott csodát.

Megrettenek néha. Ó, az út sötét!

De imára kulcsolt kézzel – vár remény...

Felfedezem énem titkos rejtekét!

(Az idézet: Áprily Lajos: Szonett; című versének egy részlete)