Prőhle Gergely, a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelője, a megnyitó házigazdája köszöntőjében hangsúlyozta, hogy az ünnep, amely egyben a reformáció emlékévének evangélikus megnyitója, nem véletlenül került Márton napjára. Azzal, hogy a Szent Márton-év lezárásához igazították a reformáció emlékévének kezdetét, arra akarnak rámutatni, hogy a magyar protestantizmus egy nagyobb szellemtörténeti, egyháztörténeti folyamat része. Utalt arra a pár nappal ezelőtti történelmi eseményre, amikor is I. Ferenc pápa Lundba, a Lutheránus Világszövetség alapító városába látogatott, ahol nem csak közös imaalkalmon vett részt az evangélikus egyház vezetőivel, hanem egy olyan közös állásfoglalást is kiadtak, amely az ökumenikus közeledés következő mérföldkövének tekinthető a két egyház életében. A felügyelő büszkén mutatta be a Deák téren lévő evangélikus szellemi és kulturális örökséget, kezdve a templomtól, az egyházi iskolákat vezető nyolcosztályos gimnáziumunkon át a most megnyíló múzeumig.

Beszéde után Gáncs Péter elnök-püspök igei köszöntése következett. Utalt arra ő is, hogy jelképes üzenetet hordoz, hogy a reformáció jubileumi esztendejének nyitánya éppen „egy lutheránus sziget”, az Insula Lutherana Kulturális és Lelkiségi Központ ünnepélyes felavatása. „A sziget képe szemléletesen fejezi ki a Magyarországi Evangélikus Egyház létformáját és küldetését hazánkban, 500 évvel a reformáció indulása után - mondta a püspök. - Szórványhelyzetben, kicsiny szigetekként élnek gyülekezeteink és intézményeink a Kárpát-medence olykor békés, máskor nyugtalan tengerében. A szigetek azokért vannak, akik ezen a tengeren utazva biztos kikötőt, nyitott, befogadó közösséget keresnek. S talán felesleges is hangsúlyoznom, hogy egy sziget értékét nem a nagysága adja, hanem a rajta található kincsek gazdagsága, a rajta élő emberek vendégszeretete.”

A püspök elmondta: szimbolikus az is, hogy ezt az ünnepet az Insula Lutherana szívében, az ország templomában kezdjük, ahol természetes, hogy először a reformációban kézbe kapott Biblia üzenetére figyelünk. Majd Ézsaiás prófáta könyvének 42. fejezetből olvasta fel, milyen összefüggésben kerülnek is elő a szigetek, mint képek.

„Az Insula Lutherana küldetésnyilatkozata remekül summázható mindabban, amiről Ézsaiás jövendöl - fogalmazott Gáncs Péter. - A templomtól a gyülekezeti termekig, a Kisdeák óvodától az ország legjobb egyházi gimnáziumáig, a Huszár Gál könyvkereskedéstől a Kaláka-bolton át a megújult és kibővült múzeumig az válhat nap mint nap valósággá, amiről ez az ige szól. A tanítás és a tanulás lehetősége kicsiknek és nagyoknak. Isten dicsérete régi és új énekkel, Johann Sebastian Bachtól, a Lutherániától kezdve egészen a Koráll-szigetekig. Az Ő nevének hirdetése a szószékről éppúgy, mint múzeumi tárlókon keresztül, könyvek és CD-k segítségével. S mindez azokért van, és azokat hívogatja, akik ennek a kavargó belvárosnak, országnak és világnak a tengerén utazva szeretnének itt, a Deák téren hosszabb, rövidebb időre kikötni, hogy lelkileg, szellemileg felfrissüljenek, feltöltődjenek. Így szeretné az Insula Lutherana Kulturális és Lelkiségi Központ Isten szeretetének Jézus Krisztusban megjelent gazdagságát – amit a reformáció újra felfedezett, azt a bizonyos lutheri örökséget, ami sokkal több, mint Luther Márton nálunk őrzött írott végrendelete – valóban közkinccsé tenni, minél többekkel megosztani.”

A püspök háláját fejezte ki mindazoknak, akik segítették ennek a központnak a megnyitását, majd imádsággal és áldással zárta gondolatait. (A püspök gondolatait cikkünkhöz csatolt fájlban is elolvashatják.)

Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere az ünnepségen kiemelte: a központ újabb gyöngyszeme annak a kultúrának, amiért az evangélikusok több száz éve helytállnak Magyarországon és a Kárpát-medencében. A több digitális alkalmazással és interaktív játékkal gazdagított kiállítást méltatva azt mondta, hogy a tárlat segítségével a „gazdag múlt” része lehet a jövőnek, a 21. századnak. A miniszter szavai szerint az evangélikusoknak ma is „van mondanivalójuk, és jelen akarnak lenni a város, az ország és az életünk közepén”. Erről tanúskodnak a múzeum utcára néző ablakainak teleírt, hatalmas spalettái is, amelyek minden arra járóhoz szólnak, nem csak a templomba betérőkhöz.     

Balog Zoltán kitért arra is, hogy egy üzenetet mindig minősít a közvetítésének módja is. A protestánsok szép, közös hagyománya a colloquium fratres, vagyis a testvérek beszélgetése. Ebben pedig ma Magyarországon az evangélikusok „mintha jobbak lennének, mint mások” - tette hozzá. Ők képesek a saját köreikben a testvéri vitára, „mi pedig azt kérjük tőlük, hogy ne adják föl, hanem vonjanak be abba a vitakultúrába, amelyre olyan nagy szüksége van a magyar közéletnek, de a magyar kulturális és talán még a tudományos életnek is” - mondta a tárcavezető.     

Ezután ifjabb Harmati Béla László, a múzeum igazgatója szólt a jelenlévőkhöz. Ismertette azt a múltat és örökséget, amely a múzeum létrejöttéhez vezetett, még a rendszerváltás előtti időkben. Köszönetet mondott a múzeumot alapító elődjének, idősebb Fabiny Tibornak, aki sajnos már nem érhette meg ezt az örömteli alkalmat. Az igazgató ezután a múzeum új kiállítását segítő munkatársaknak is háláját fejezte ki.

Monok Istvánnak, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára főigazgatójának pedig az volt a feladata, hogy mutassa be részletesen az evangélikusságot felvázoló most megnyíló kiállítást.

Az ünnepségen közreműködött szavalattal Gryllus Dorka színművész, Finta Gergely orgonaművész, a Deák Téri Evangélikus Gimnázium és a Kelenföldi Evangélikus Egyházközség Kórusa, Bence Gábor karnagy vezetésével.

Az összejövetel alkamat adott arra is, hogy kiosszák a Magyarországi Evangélikus Egyház által alapított díjakat, az Ordass Lajos-díjat és a Prónay Sándor-díjat.

Az Ordass Lajos-díj olyan, feddhetetlen életű, magyar vagy külföldi, felszentelt – akár más felekezetű – személynek ítélhető, aki kiemelkedően sokat tett a magyar evangélikus egyházért. Idén az elismerést idősebb Zászkaliczky Pál nyugalmazott evangélikus lelkész vehette át.

Méltatását Fabiny Tamás püspök mondta el.

Idősebb Zászkaliczky Pál laudációja az Ordass-díj átadása alkalmából

2016. november 11. Deák tér

Igen tisztelt jelenlevők!

Mondhatnám a száraz tényeket, hogy idősebb Zászkaliczky Pál 1935. október 25-én született, fasori gimnazistaként kapott elhívást a lelkészi szolgálatra, amelyben 1959-es ordinációja óta áll. 1962-ben kötött házasságot Ittzés Erzsébettel, házasságukat Isten négy gyermekkel áldotta meg. A Magyarbóly–Siklós társult gyülekezetben, majd Mohácson és környékén, később Cegléden szolgált. Tíz éven át volt a Teológiai Akadémia otthonigazgatója, nyugdíjazása után a Fébé diakonissza egyesület lelkésze lett. Három áhítatos könyve jelent meg a Harmat és a Luther Kiadónál. Igen, sorolhatnám – az ő alkatához méltó pontossággal – a tényeket. Engedjék meg azonban, hogy inkább személyes legyek.

A ’80-as évek elején kezdő segédlelkész voltam, amikor mi, somogy–zalaiak a szomszédos tolna–baranyaiak vendégei voltunk közös lelkészértekezletre. Ott találkoztam először Zászkaliczky Pál akkori mohácsi lelkésszel. Két dologra emlékszem: rögtön mondta, hogy tegezzem (jólesett, mert akkoriban ez nem volt természetes), illetve egy kezében tartott Orbán Balázs-könyv kapcsán Erdélyről beszélt nekem.

Mindkettőben benne érzem az ő egyéniségét: nagyon jó kapcsolatteremtő, felkarolja a fiatalokat, fontos számára a kollegialitás – valamint Erdély elkötelezettje. Ennek jegyében kutatja a történelmet, becsüli nagyra a kultúrát – és mindenekelőtt szereti és segíti az ott élő embert, ápolja az „ahogy lehet” jegyében az egyházi kapcsolatokat. Mindeközben hallatlanul – egy lezserebb fiatal számára olykor talán idegesítően – precíz, aki szinte mindenre pontosan emlékszik, és ha mégsem, akkor a legapróbb adatnak is utánanéz. Talán ezért is tartotta kezében Orbán Balázs könyvét akkor.

A határon túli magyar gyülekezetekkel való testvérgyülekezeti kapcsolatrendszer ötlete is az ő fejéből pattant ki, és többnek a szervezésében is részt vett. Nemzedékek sorát ismerte az erdélyi lutherániában. Megint személyes hangra váltok: amikor a romániai forradalom hírére az akkor szárnyait bontogató Mevisz – amely szárnybontogatást ő nagy rokonszenvvel tekintette – segélyszállítmányokkal Erdélybe készült, akkor bölcs gyakorlati tanácsokkal látott el. Szinte naprakészen tudta, hova mennyi támogatás érkezett, megnevezett viszont két Isten háta mögöttinek tartott falut, ahova biztosan nem jutott még segély. Így jutottunk el Halmágyra és Oltszakadátra. Sajátos helyzet, hogy a velünk lévő nagytarcsai lelkész (Gáncs Péternek hívták) az előbbit, magam az utóbbi választottam testvérgyülekezetnek. Ezzel a háttérrel szinte természetes módon ő lett a 2006-ban megalakult Magyar Evangélikus Konferencia szervezője és első vezetője. Immár nemcsak az erdélyi, hanem az egész kárpát-medencei, nyugat-európai, sőt tengeren túli magyar evangélikusság lelki összefogását vállalta kiadványokkal, konferenciákkal és leginkább személyes, testvéri kapcsolattartással.

A teológushallgatókat is ő vitte először határon túli magyar gyülekezetekbe. Az egykori Teológiai Akadémián végzett otthonigazgatói szolgálatának áldását ma is emlegeti a lelkészi kar azon szerencsés része, amelyik abban időben volt teológus. Megtapasztalták „Pali bácsi” alaposságát, amellyel a szolgálatra készítette őket, ahogy igehirdetőként és felkészítő lelkipásztorként velük volt. Felesége itt is igazi társként állt mellette. Az otthonigazgatói munkáját jól megalapozta az a tény, hogy ceglédi lelkészként, még a rendszerváltozás előtt ott katonáskodó előfelvételis teológusoknak is hűséges lelkipásztora volt. Fájdalommal élte meg, amikor otthonigazgatói szolgálatát le kellett tennie.

Nem ez volt az első eset, hogy méltánytalanság érte. 1962-ben az egyház akkori vezetősége megakadályozta, hogy édesapja, legidősebb Zászkaliczky Pál hirtelen halála után Fóton ő legyen az utódja. Ennek egyértelműen egyházpolitikai oka volt, hiszen legidősebb Zászkaliczky Pál korábban püspökhelyettesként szolgált az ekkor már persona non grata Ordass Lajos mellett.

1987-ben a Testvéri Szó egyik aláírója volt, majd 1989-től az Ordass Lajos Baráti Kör alapító tagja, idősebb Kendeh György után titkára, a könyvek és a Keresztyén Igazság felelős kiadója.

Számára mindig is természetes volt Ordass Lajos püspök örökségének ápolása. Ő avatta az első Ordass-emléktáblát az országban, Cegléden. Mondani sem kell, hogy 1984-ben ehhez nagy bátorság kellett, és a tett nem kevés kockázattal járt. Avató beszédében Ordass Lajosnak a hajdani Keresztyén Igazság folyóiratban közölt, a lelkészi szolgálatot összefoglaló gondolatait közölte. Amikor most felolvasom ezt a néhány sort, akkor azt talán nemcsak a ’30-as, hanem a ’80-as évek ceglédi lelkészére is lehet érteni:

„Legyen a lelkész szövétnek, aki nem bánja, ha el is ég.

Mutassa meg az Istent kereső életet, de nem mint útjelző oszlop, hanem mint a menet vezetője.

Hirdesse Isten akaratát, de maga is engedelmeskedjék annak a szent akaratnak.

[…]

Legyen orvos, de tudományán kívül adja meg a gyógyszert is.

Legyen jó pap, aki tudja, hogy ítélete nem emberektől lesz.

Ne álljon meg a hivatalnok ideáljánál, hanem legyen pásztor.

Olvassa Isten igéjének üzenetét, mint arra szoruló szegény lélek.

Teremtsen testvéri közösséget, de ennek ne uralkodója, hanem szeretett tagja legyen. Kevésen hű legyen. Éber szolga legyen.”

(In: Keresztyén Igazság 1936, 115. o. – idézi: Keresztyén Igazság 2001, 52. sz. 10–11. o.).

Ünnepi Gyülekezet!

Szívből örülök, hogy egyházunk idősebb Zászkaliczky Pálnak az Ordass-díjat adományozza.

A Prónay Sándor-díj olyan világi személynek vagy intézménynek ítélhető, aki vagy amely kiemelkedő szellemi vagy anyagi támogatással áll a Magyarországi Evangélikus Egyház mellett. Az ifjabb Szlávics László szobrász alkotta díjat idén Krähling János építész kapta meg. Laudációját Schneller István építész tartotta meg.

Krähling János laudációja 2016. november 11-én, a Prónay Sándor -díj odaítélése alkalmából

Krähling János építész egyetemi hallgató korától kezdve szinte folyamatosan foglalkozik az evangélikus templomok építészetével. Tudományos diákköri dolgozatában társaival Tolna megye evangélikus templomait mérte fel. 1994-ben megvédett kandidátusi értekezése már tágabb körben kereste az evangélikus templomépítészet régiónként eltérő típusait, 2003-ban megépült az általa tervezett budaörsi evangélikus templom, 2004-ben hiánypótló műve jelent meg hazánk veszélyeztetett evangélikus kis templomairól, Veszendő templomaink figyelemfelhívó címmel. 2008-ban az Új evangélikus templomok címmel jelent meg az általa szerkesztett és részben írt könyv, amely a rendszerváltás után megépült evangélikus templomokat vette számba. Jelenleg folyamatban lévő habilitáció eljárása, amely az épületkutatás általánosabb témáját öleli föl, egyik fő tézise az evangélikus templomépítészet identitást formáló szerepének.

Templomok építése, vagy tágabb értelemben szakrális helyek, építmények létesítése a történelem során mindig is az emberi társadalmak kiemelkedő teljesítménye volt. Ezekbe sűrűsödött a mindenkori ember világról való tudása, a felsőbb hatalmakról szóló hitvallása és emlékezete a vele megtörtént csodákra. A templomépítés volt minden kor, vezető építészeti feladata Európában is, egészen az 1700-as évek derekáig. A vezető építészeti feladat azt jelentette, hogy nemcsak világnézete, emlékezete, hanem tudományos teljesítményének, technikai képességének és művészeti akaratának csúcsteljesítménye is ezekben volt tetten érhető. Az ez idő tájt megindult szekularizációs folyamatban ezt a vezető szerepet átvették az emlékművek, múzeumok, világkiállítási épületek, iparcsarnokok és irodaházak. S megérkezve a mába azt láthatjuk, hogy még a városainkban megépülő templomok is megbújnak az irodaházak, felhőkarcolók árnyékában, vagy lakótelepek és elővárosok házrengetegei között. Mivel pedig a hívő emberek, de különösen a rendszeresen templomba járók száma radikálisan lecsökkent, a templomok már méreteik révén sem dominálnak a városképben vagy nyújtanak orientációs pontot. Régi nagy templomaink szinte múzeummá váltak, s a múzeumok, hangversenytermek stadionok lettek az új világ templomai.

Felmerül a kérdés, hogy van-e értelme ma a templomok építészetével foglalkozni. Krähling is felteszi a kérdést egyik írásában: „Szolgálhat e tanulságokkal - önmaga bemutatásán, dokumentatív értékén túl – a hazai lakosság nem több, mint 3%-át kitevő történelmi egyház templomépítészetét ismertető összegzés?” Természetesen Krähling válasza az egyértelmű igen, amit kutatói, oktatói és tervezői munkássága egyértelműen igazol. Ezért is foglalkozik a történeti evangélikus templomok tipizálása mellett azok identitást őrző szerepével, a kulturális emlékezet liturgikus terekben megjelenő tanulságtételével.

A templomok építése ugyanis mindenkor, de még ma is az tradíciókhoz való ragaszkodás, a liturgikus, sőt anyagi megkötöttségek ellenére, talán a legszabadabb építészeti feladat, ahol az építész és az építtető közösség megjelenítheti azt, hogy mit gondol az építészet legfontosabb feladatáról, a téralkotásról, a művészet és a szakralitás kapcsolatáról.

Krähling a gyakorlatban értelmezi azt az építész szakmai körökben megfogalmazott tételt, hogy az épített környezet az azt létrehozó és használó társadalom tükre. Igen ám, de ebben a tükörben vagy még inkább a tükörképben olvasni kell tudni. Kräling számára az épület maga a könyv, amiben olvasni akar. Épületkutatásaiban mindig a kőben, téglában, fában megfogalmazott építmény és szerkezet az első olvasat, és ebben vitatkozik a csak művészettörténeti vagy stílustörténeti értelmezésekkel. Az egyedi konkrét épületet akarja megfejteni, s ezzel akarja erősíteni a közösség emlékezetét és identitását. Épületkutatásai a tágabb értelemben vett magyar műemlékvédelmet is szolgálják, éppen abban az időben, amikor a műemlékek védelméről, helyreállításáról, restaurálásáról nagy viták folynak.

Krähling ezer szállal kötődik az evangélikus egyházhoz. Édesapja, bátyja evangélikus lelkész volt, ő maga könyveket, cikkeket ír az evangélikus építészetről, sőt mint láttuk, templomot is tervez, aktív gyülekezeti tag, négy gyermeke közül kettő jelenleg is a Deák téri evangélikus gimnáziumba jár. Az éppen most egyetemi tanári habilitációját előkészítő, 54 éves tanszékvezető egyetemi docens saját bevallása szerint igen sokat kapott az evangélikus egyháztól. Azt gondolom, hogy tevékenységével igencsak meghálálta a kapott ajándékokat és számolatlanul visszaadta egyházának és az építészoktatásnak mindazt, amit kapott. A Prónay-díj méltó kitüntetettje lesz.

Az ünnepség fogadással zárult.

A korábbi évek díjazottjai:

Ordass Lajos-díj: Terray László (2008), Pósfay György (2009), Pátkai Róbert (2010), Ittzés János (2011), Takácsné Kovácsházi Zelma (2012), Schulek Mátyás (2014), Keveházi László (2015).
Prónay Sándor-díj: Berzsenyi Dániel Evangélikus Líceum, Sopron (2008), Kaláka együttes (2009), Boleratzky Lóránd (2010), Polgár Rózsa (2011), Benczúr László (2012), dr. Cserháti Péter (2013), Sztruhár András (2014), Gadó Pál és felesége (2015).