Nyolcéves voltam, amikor először hallottam ezt a kifejezést: Lutheránus Világszövetség. 
1984-ben Budapesten rendezték meg a nemzetközi nagygyűlést. Az egyhetes konferencia vasárnapján a küldöttek elmentek prédikálni az ország gyülekezeteibe.
Ostffyasszonyfára – ahol nyugdíjas lelkész nagyapám élt – is jött egy delegált, aki franciául prédikált. Egyetemet frissen végzett unokatestvérem pedig tolmácsolta.
Ebben a történetben legalább három imponáló dolog volt számomra akkor: 
– élnek máshol is evangélikusok,
– „jé, így néz ki egy fekete ember”,
– érdemes nyelveket tanulni.

Most pedig úgy vettünk a nyakunkba a fél világot Klárival, hogy egyházunk hivatalos küldötteiként immár a 12. LVSZ nagygyűlésre érkezzünk. Hétfő este szálltunk fel Ferihegyről, hogy a katari Dohán és a dél-afrikai Johannesburgon keresztül megérkezzünk a namíbiai Windhoekba.
A 6+8+2 órás repülőutakat sikerült megfejelni hol többé, hol kevésbé indokolt várakozásokkal, majd több szolidaritási akció (huszonöten várunk egy utas  csomagjára) után az otthoni indulást követően 30 órával megérkeztünk a Safari Hotelbe.
A nagygyűlés helyszínére megérkezve van abban valami varázslatos, amikor az ember felfedezi, hogy
– a lett nyelvű Bibliát olvasó szobatársa valójában kanadai,
– a liturgiai bizottságban dolgozó kolléganője már órák óta próbál összeszervezni harminc olyan munkatársat, akiket nem ismer,
– a püspöke meghívja egy-két korsó sörre, és még a Juventus győzelmének végét is látjuk.
Szóval ez történt a nulladik napon.
Holnap már az első nap beszámolójával jövök.
Harambee.
#LWFassembly