Amint azt Mózes második könyvéből tudjuk, Jethro midiánita pap a pusztai vándorlás során olyan hasznos közigazgatási tanácsokkal látta el Mózest, hogy azokkal letette a mai modern közgazdaság alapjait. Jethro kései leszármazottjáról nevezte el magát egy általam igen kedvelt és magas szintű zenét játszó angol zenekar a Jethro Tull. De most az apropó az, hogy Mózes elvette feleségül az öreg Jethro lányát Cipporát, kinek neve magyarul annyit tesz, hogy Madár, Madárka. És ezzel megérkeztem a kályhától oda, hogy ide vessem pár gondolatom némely, számomra kedves madárkáról.

A nagy dilemma most az, hogy melyikkel is kezdjem. Több fajtájuk is van, melyeknek egy vagy több egyedével szorosabb barátságba keveredtem, mégis legyen most az első a veréb, merthogy az is madár. Mi az hogy! Az első madár amelyikkel én is, mint minden vidéki gyerek már kiscsikó koromban megismerkedtem. Igaz, falumbéliek károsnak és haszontalannak tartják, mert ők a földművelő szemszögéből tudják csak látni a „szürke” kis verebeket, pedig még a Szentírásban is szerepel! Háromszor is.

A 84. Zsoltár szerint még a veréb is talál fészket a Te oltáraidnál. Jézus pedig azt mondja, hogy öt verebet meg lehet venni, két filléren (Lukács 12, 6), – ugyanezt Máté (10, 29) is leírja, és számomra különösen is érdekes és kedves, hogy ő nem verebet, hanem verebecskét ír, melyek közül egy sem esik a földre Isten tudta nélkül. Az értéktelenségre még ma is használjuk a régi magyar mondást: „Még egy lyukas kétfillérest sem ér.” Az érték pedig egyszerre relatív, és abszolút. Jelen esetben gondoljunk csak Jézus szavaira (Márk 12, 42), amit az özvegyasszony két fillérjével kapcsolatban mond: „odaadta mindenét”. Tehát nézőpont kérdése, hogy kinek, mikor, mi, mennyit ér.

Summa summarum, én nagyon kedvelem a verebeket is. Be kell azonban hogy valljam: ezt kiskoromban eléggé el nem ítélhető módon éltem meg. Tudniillik nekem is volt saját gyártmányú csúzlim, méghozzá nem is egy, és nem is akármilyen. Ennek a fegyvernek fő alkotó részét képző, szép szabályos ipszilon formájú fát (szaknyelven „ágas” vagy „rácos”) a parókia kerítésénél növő orgonabokrok adták. Nagymama magas szárú, forgalomból kivont cipőjének gyönyörű hosszú barna bőr nyelvéből készült a kavicstartó. Végül Antal Dódival való csecsebecse cserebere által megszerzett tejgumitól lett életképes a szerkezet. Pontosabban halálképes. Még szerencse, hogy két tragikus eset után már minden környékembéli veréb pontosan tudta a hatótávolságomat, és idejében elszelelt. Így ezúton nem okoztam nagyobb változást a nagytarcsai verebek népmozgalmi adataiban.

Ekkoriban szereztem azonban jártasságot a fészekrablás nem mindig veszélytelen szakmájában is. E foglalatosságom szakterülete a házi és mezei verebek zaklatásain kívül a gerlék többnyire kéttojásos fészkeire is kiterjedt. Fosztogatásaim a téesz tehén és bika istállóinak alacsony nádfedelében gyanútlanul fészkelő felnőtt verebekre is kiterjedtek. Míg néhány mezei verébtojásért Tessedik akácfáin kockázatos magasságokat kellett megmászni, ez utóbbi alantas és sportszerűtlen portya volt, ezt már akkor is tudtam, amikor elkövettem. Az sem lehet a mentségem, hogy a „korszellem” a verebet és a gerlét káros madárnak titulálta. Ezért most ha arra gondolok, amit Jézus a kétfilléres verebecskékről mondott „egy sem esett a földre Isten tudta nélkül”, csak őszinte bűnbánattal könyöröghetek Dávid királlyal: „Ifjúságomnak vétkeiről és bűneiről ne emlékezzél meg!!!”(Zsolt 25,7)

Egy-egy konkrét verébről, mellyel személyes kapcsolatom alakult volna ki, és mondjuk Pityunak hívhattam volna, sajnos nem számolhatok be. Ennek az oka talán az, hogy a verebek mindig csapatokba tömörülnek. Így van ez a mezeieknél és a háziaknál egyaránt. Sőt, még a habituálódott városi verebeknél is, melyeket szemtelen verebeknek is neveznek, mert egy-egy kenyérmorzsa megszerzéséért pimaszul közel merészkednek az emberhez. Így nyílt alkalmam nemegyszer, hogy alig egy méterről megfigyelhessem őket. A Keleti pályaudvar nyüzsgő tömegében kiflim csücskéből dobáltam nekik mind közelebb és közelebb. Apró ugrálással jöttek is lelkesen különösebb félelem nélkül. Lenyűgözött ezüstösen csillogó sötétbarna szemük. (Még, hogy szemtelenek?!) Fejüket forgatva, nagy bizalommal tekintgettek felém hatalmas kúpos csőrük mögül. A pintyek rokonai, innen az erőteljes vaskos csőr.

A másik, amit nagyon szeretek bennük, ahogy bandáznak. Téli napokon a közös élelemszerzés után megszállnak egy ördögcérna bokrot és jobbnál jobb sztorikat mesélnek egymásnak fennhangon, vehemensen és egyszerre. Sose tudtam megfejteni, hogy ki a hangadó, és miről lehet szó. Annyi bizonyos, hogy irigylésre méltó élvezettel trécselnek fáradhatatlanul. Amint a bokorhoz közeledik valaki, hirtelen abbamarad a zsivaj. Amint eltávolodik, ugyanúgy egyszerre rákezd mind. Persze nem véletlen ez a hangoskodás, egymás szavába vágás, hiszen Olaszországból származnak. (Talán a bennem levő olasz vér miatt van e nagy vonzalom irántuk?)

Reggeli tornám alatt madáretetőimet figyelem. A cinkék, zöldikék után a verebek hada harmadikként érkezik. Nagy sebbel-lobbal jönnek, de egyszerre csak ketten-hárman néznek az apró fekete szotyi után. És nem is mohók, csak pár szemet morzsolnak szét csőrükkel, máris a földre repülve a mások által kivert szemeket és egyebeket kurkásszák. Szinte egész nap a kertünkben tartózkodnak hol ezen, hol azon a bozóton, vagy a talajon ugrálgatva szöszmötölnek, de ami a tuti, be nem áll a csőrük. Bármi erősebb zajra elsőnek a cinkék, majd a többiek menekülnek. Verebeim nyugodtan folytatják a lármát és a pöszmötölést. Persze van, hogy egy pillanatra elcsendesednek ők is, de nem repülnek el, csak akkor, ha igazán nagy veszély van. Például ha egy karvaly érkezik, a csurik az elsők, akik szó nélkül a sövény sűrű biztonságába nyomulnak. Évek óta lesem, hogy a 30–40 fős csapatban ki lehet az őrszem. Eddig nem tudtam megállapítani, mert mind ugyanúgy csiripel és tesz-vesz.

Talán enyhítő körülmény lesz ifjonti vétkeim megítélésekor, hogy önkezűleg épített házunk második madárlakói (az első egy rozsdafarkú pár volt, melyről a későbbiekben még szó lesz!) a passer domesticusok – a házi verebek voltak. Palatetőnk hullámai között modern, hőszigetelt összkomfortos fészkelési lehetőséget kínáltam nekik azáltal, hogy mind a mai napig nincsen beszegve a tetőnk. Az ereszalja mindkét oldalán vagy 15 fészekben két-három fészekalja cseperedett fel minden szezonban. Igaz, meszesre piszkítják körbe a házat, de kárpótlásul közelről gyönyörködhetünk a kis fiókák vékony csipogó hangjában, amint a kukacellátmány után rimánkodnak. Bizony előfordult az is, hogy kipottyan közülük egyik-másik, és nem éli túl a háromméteres zuhanást. Emlékszem egyszer Anna és Imola lányom sírva hozott be egy szerencsétlenül járt kis verebet. Csupasz kis teste még meleg volt, és mintha mozgatta is volna a szemét átlátszó szemhéjai alatt, de hiába bugyoláltuk vattába. Lassan kihűlt szegény. Szépen kibéleltünk egy gyufás skatulyát. Ez volt az üvegkoporsó. Míg én a ház oldalában a virágok között kis sírgödröt kapargattam neki, addig Anna és Imola könnybe lábadt szemmel, ereszkedő dallammal énekelte: Meghalt a kis madár, meghalt a kis madár.....