Nagyon szeretem a feketéket. Legyen az a pólóm, egy jó erős kávé, vagy István, aki jól tudott írni, de főleg ha .... rigó!

„Betemetett a nagy hó erdőt, mezőt, rétet. Csak a fekete rigó maradt ”

Óóó! Hányszor hallgattam, dúdoltam gyermekeimmel éveken keresztül a Kaláka kedves dalát. Azonban ahogy négy gyermekem között nem tudok és nem is akarok rangsort állítani, úgy madaraim sorrendje is esetleges. Annyi bizonyos, hogy a verebek mellett a Turdus merula is igen közismert és kedvelt madár.

A parókia udvara, ahol hetedmagammal felcseperedtem, egy hatalmas édenkert volt. Rengeteg gyümölcsfa, virág, bokor, zegzug. Tehát a terep rendkívül vonzó a madarak számára. Volt feketerigónk is bőven. Igen bőven, mert megszokott volt, hogy tavaszi estéken négy-öt rigó is fújta a magáét kertünkben. Három az egymástól távol eső három nagy diófa kiválasztott ágán próbálta túlharsogni a másik kettőt, melyek közül az egyik a parókia, a másik a nyári konyha ugyanazon kúpcserepén lecsapott farokkal vette fel ugyanazt a furán görnyedt daloló pózt. Centire pontosan minden este mindenki a maga helyén, teli torokkal.

Nagy örömünk volt, hogy a parókia tetején lévő a feleségével minden évben bejáratunknál fészkelt a lilaakácban, pontosan a boltív közepén, s ezzel családi címerünké avanzsált. Eme párossal találkoztam legtöbbet, mert naponta láthattam, hogyan tatarozzák az öreg családi fészket. Azután megkezdődött kotlás. A fal mellett álló vízgyűjtő betongyűrűről próbáltam bepillantást nyerni a fészekbe, ahol a tojó mereven égnek meredő csőrével úgy tett, mintha ott se lenne. Persze szigorúan vigyázó szeme minden rezdülésemet mérlegelte. Amikor már elzsibbadtam az ágaskodásban és lekecmeregtem, megnyugodva, fél szemmel lenézett rám.

Tudtam, arra gondolt, hogy jól átvert engem. Én pedig csalódott voltam, mert megint csak pár hét múlva tudtam meg, hogy három vagy négy csemetével gyarapodtunk. Amúgy atyailag minden madár zaklatása tiltva volt. No azért valljuk meg, voltak olyan évjáratok, nem is egyszer, hogy kíváncsiságom előmozdította a fiókák amúgy is korai, de általam idő előtti fészekhagyását. Ennek következtében a szülők éktelen csettegéssel próbálták biztonságba terelni a repülni még képtelen kicsiket.

Bűntudatomat fokozta a kertünkben folyton illegálisan lófráló szomszéd macskák hada. Nem véletlen tehát, hogy zsigerből ellenszenves cicusék minden egyede. Időközben saját kertem, házam – családi fészkünk –, s benne családom lett. Én is hasonló szigorral intettem gyerekeimet a madarakkal kapcsolatban, mint atyám.

Télen a bejáratunkkal szembeni labdarózsa bokron emésztik a házunk faláról lelakmározott amerikai szőlőt, lila piszkot hagyva maguk után, de nem bánom, mert amikor elmegyek alattuk, nem repülnek el. Nemegyszer úgy 30 centi (!) távolságból hallom a hímet, ahogy kicsit szégyenlősen, halkan, leheletfinoman próbálgatja fuvoláját. Tavaly négyszer (!) is költöttek, és mindig új fészket készítettek itt a teraszunkon. A képen első költésük két didergő tagja melengeti a még burokban lévő testvérkéjét.

A negyedik fészekaljat három legény hagyta el augusztus végén. Idén februárban nagy volt a küzdelem a három fiatalúr és apjuk között. Az igen heves szóváltásokkal tarkított meccs napokig eltartott, mire az öreg megértette velük, hogy ki az úr a háznál. Márciusban anyukával szoros együttműködésben gyűjtögették a bélelésre alkalmas spárga foszlányokat, megtépázva ezzel tavalyi paradicsomültetvényem kötelékeit, miközben közeli megfigyelésekkel felügyelték, hogy szabályosan metszem-e körtefáimat.

A minapában úgy döntöttem, hogy vége a télnek és beüzemeltem a kerti csapot. A szárazságra való tekintettel spórolósan meglocsoltam serdülő galagonya bokromat. Rigó barátom ott termett mellettem, nem szólt egy szót sem, csak rám nézett szép nagy fekete szemeivel. Egyből tudtam, mit szeretne (nemhiába élünk évek óta együtt). A betonjárda mélyedésébe loccsantok a slaggal. Rigóm nyomban odarepül és iszik egyet. Lejt a beton, sekély a víz, az is gyorsan lefolyik. Újra rám néz. Persze, tudom a dolgom. Oda loccsantok neki egy nagyobb adagot. Kicsit odébb lép a vízsugár elől, és még el sem veszem, már is issza nagy buzgón.

De ennek is hamar vége. Újra rám néz tágra nyitott szemmel és azt kérdezi: nem lesz több?

– Óóó! Már hogyne lenne! Nem messze van egy nagyobb mélyedés a betonban. Most oda irányítom a vizet. A bölcs hím előző helyén türelemmel vár. Ahogy megtelik a mélyedés és megcsillan a kis tócsa, odarohan és vadul lubickol a vízben. Megteheti, nagy a mélyedés, nem folyik el a víz. Másodpercekig pancsol, csapkodja csőrével a vizet magára, mint a kis unokám Luca az esti fürdetésnél. Öröm nézni. Aztán hirtelen nagy csettegéssel megköszöni a fürdőt és hátrarepül a párjához. Hát így élünk boldogan egy fészektartásban, ahol idén hetedik unokánk születésével egy időben kelt ki Feketéék ötös ikre!