Rendkívül szeretem Ottorino Respighi huszadik század elejei olasz zeneszerző alkotásait. Két trilógiáját különösen is: Róma kútjai, Róma Fenyői és a Római ünnepek, valamint a Trittico Botticelliano, azaz a három Botticelli képet: Tavasz, Vénusz születése és A bölcsek imádása. Fantasztikus impresszionista zene briliáns hangszereléssel. Lenyűgöző. De szívemhez nőtt a stílusparódiákból összerakott Madarak című szvitje is.

Ha valamilyen zenét nem sikerült megszereznem lemezen, akkor azt a Szabó Ervin Könyvtár zenei gyűjteményében hallgattam meg. Egyszer Yeamet (Pali öcsémet) is elvittem magammal. Dobzódtunk. Kikértem ez is, azt is. Sorba mutogatom az öcskösnek a szebbnél-jobbakat. Így érkezünk el Respighihez. Mégpedig a Gli Uccelli, tehát a Madarak szvithez. A lendületes, vidám nyitó rondó után jön az első madár. Na, mondom: Yeam! Csak hallgasd és közben rá fogsz jönni, melyik madarat ábrázolja a zene. Yeam fején a fülessel becsukott szemmel koncentrál. A homlokán szaporodó ráncokból látom, nagyon igyekszik, hogy kitalálja. Fülébe árad a nyugodt, lágy ringató dallam. Hirtelen felkiált: Páva! A teremben vagy húszan ülünk, ki-ki a maga zenéjét hallgatva, de erre az ordításra mindenki felkapja a fejét. Yeam ugyanis a fejhallgató miatt nem érzékeli saját hangerejét. Én szomorúan rázom a fejem, hogy nem találta el. Eközben – jelezve, hogy suttogjon, olyan erővel szorítom mutató ujjamat ajkaimra hogy véraláfutásos lesz a fogínyem. Yeam tovább koncentrál. Nagyon figyel. Minden idege a zenén van. A lágy dallamba, mely egy fülledt nyári napot hívatott lefesteni, felhangzik a galambok brukkolását utánzó motívum. Yeam hirtelen összevonja szemöldökét és a szokásos győri-féle bátortalan, kuvasz tekintettel mered rám. Halkan, bizonytalanul kérdi. – Galamb? – Remek! Eltaláltad! – Dicsérem széles bíztató mosollyal. – Na, látod? Ha kicsit odafigyelsz, megy ez neked. – Yeam fejhallgató közé szorított fejjel, önelégült orcával néz rám. Jön a következő tétel. A nagybőgők halkan búgnak, merthogy éjszaka van, és ebben a fekete, bársonyos sötétben mindjárt megszólal a csalogány (azaz a fülemüle). Yeamnek immár akkora lett az önbizalma, hogy ezt nem várja meg. S hogy kinyilvánítsa, ő már olyan vájt fülű zeneesztéta, hogy néhány hangból kapásból vágja, mi a dörgés, megfelejtkezve magáról megint felüvölt: – Ez a medve!!!! – Meghökkenve szép lassan leemelem fejéről a fülest és szelíden csak ennyit mondok: – Yeam! Madarak! Érted? Madarak! – Eközben, hogy hamarabb felfogja, kétoldalt kitárt karommal sűrűn verdesek a levegőben.

Jegyezzük meg tehát, hogy palimadár után nem a medve, hanem a Luscinia megharhynhos, a sokdalú fülemüle szól Respighinél. Mostanában viszont hallgat jobbról és balról Arany bírójának, és nekem is. Igen. Sajnos ez a helyzet itt Nagytarcsán. 1989 után. Ahogy épültek a betelepülők házai, úgy tűntek el nagy fűzesek, ezüstnyárfák és a jegenyék. Hej, mikor még a mai Ősz Gyula-féle birtok területén a ligetes imoláktól, zsályáktól, bakszakállaktól és egyéb vadvirágoktól hemzsegő, finom illatú kis réten gyermekeimmel hancúrozva hallgattuk a csalogányok fülbemászó dalát! Egyébként falunk körül sok füzes liget volt. Rákoscsaba felé például a szántóföldek közepén három nagyobb csoportot is életben tartottak a belvizek. Itt ugyan a fülemüléknek osztozniuk kellett a vijjogó repülő bajnok, tocsogókat kedvelő bíbicekkel. De nemigen zavarták egymást. Olyannyira nem, hogy éjjel-nappal olyan intenzitással csattogott a fülemüle, hogy még Áprilyt és Weörest is meghatotta. Hát én gondolataimat nem tudom úgy eldalolni, mint ahogy ők tették, de ezek a hangok szívemnek nemcsak a pitvarait, de kamráit is megtöltik úgy, hogy a téli madárdaltalan zord napokon ezekből élek. Azonban a csalogány fáradhatatlan éneke nem csak nekem ilyen fontos. Egyszer egy elpusztult csalogány házaspár fiókáit madarászok neveltek fel. Amikor aztán a kicsik felcseperedtek és megszólaltak, nagy volt a megdöbbenés. A gyönyörű dal helyett torz rikácsolást hallatott mindegyikük. Ez a magyarázata annak, hogy a szülők a költés és a fiókák nevelése alatt egyfolytában énekelnek, hogy a kicsik megtanulják a bonyolult dallamot, az anyanyelvüket. Hát nekünk szülőknek is intő példa ez. Amit mondunk, szajkózunk fiókáinknak, azt tanulják meg, és örökítik tovább.

Visszatérve fülemüléink létszámának csappanására, ez már akkor kezdődött, amikor ki tudja kinek az ötletére, a hetvenes évek elején patakunkat átterelték a falutól távolabb eső cinkotai rét közepébe hasított mesterséges árokba. Emlékszem, sokat sétáltam elkeseredve a régi patakmederben, ahol nemrég még vidáman csacsogott az éltető víz. S most szomorúan nyújtogatják felém aszott, elhaló félben levő gyökérkarjaikat az akácok, füzek, de még a bodzabokrok is. Az öreg mederből jól belátok a homokos part rókalyukaiba. Ők itt maradtak. Persze fészkel itt még szarka, egerészölyv és néhány énekes madár is. De a csalogányok eltűntek. Falunk északkeleti részénél most már csak csörgedező patakunk „vrskák”-nak nevezett szakaszán is volt két kidűlő félben lévő öreg fűzfa. Öles, szúette, már itt-ott kérgetlen törzse teli s tele volt kisebb-nagyobb lyukakkal, cincér járatokkal, és más farontó bogarak nyomaival. Volt rajta még harkály odú is egy-kettő. Itt – ahol patakunk kicsit kiszélesedett és mélyebb volt az átlagosnál – volt az egyik kedvenc magas partú fürdőzőhelyünk, és az út széle meg a patakmeder között legeltették a népviseletes falubeli leánykák a libákat. De ez volt egyik téli szánkópályánk helyszíne is. Ó mennyi vidám zúzmarás emlék! Na de most tavasz van és a már megszokott folyamatossággal repeső fülemüle zene csak háttere egy izgalmas szenvedélyemnek, a szarvasbogár fogásnak. Amikor sikerül az agg fűzfa nedvét gyanútlanul szipogató két termetesebb bikát begyűjtenem, kezdődik a viadal. Az egész délelőtt elszáll egy pillanat alatt, s János bácsi déli harangszava indíttatására visszateszem őket a fára, azzal a hátsó szándékkal, hogy másnap folytatjuk. Nem messze innen volt a patakot körülölelő erdősávban egy hatalmas nyárfa. Magam között csak százéves fának neveztem. Nemegyszer próbáltam megmászni, ám a derekán mindig beletört a bicskám. Pedig minden szerénység nélkül mondhatom, ha az életben valamihez értettem, akkor az a fára mászás volt. Mindazonáltal százéves fánk terebélyes lombja takaros madárlakótelep volt. Békében megfért itt egymás mellett a jérce nagyságú örvös galamb, a szilfid csuszka és a nagyhangú zöldküllők odúja szomszédságában a fülemüle fészke. Sőt még én is. Szeretném már egyszer végre meglátni ezt a gyönyörű hangú énekesmadarat, de sose tudom megállapítani, merről szól a hatalmas lombkoronát betöltő hang. Azonban hiába fürkészek a százéves fa közepén mint egy mackó a fa törzsét görcsösen ölelve, és arra gondolok, kár volt Yeammel és Respighivel kezdenem, mert úgy elkalandoztam, patakmedrek, rókalyukak között, hogy lám csak eljutottam a fülemülétől a medvéig.(Hát bocs!)

Az igazat megvallva nehéz is erről a rejtőzködő, amúgy szerény külsejű csengő hangú madárról leírni, mit is jelent most, amikor már csak belülről hallom. De elevenen él az a távoli emlékem, amikor a Cinkotát Nagytarcsával összekötő, Laukó János útkaparó bácsi által gondosan karbantartott keskeny aszfaltúton egy május végi éjszakán – lekésve az utolsó farmotoros Ikarus 66-os buszt – ballagtam hazafele. Az út két oldalát őrző vén virágzó cseresznyefák a korom sötétben különféle félelmetes szörnyek sziluettjeit rajzolták elém, ahogy elhaladtam mellettük. De nem féltem tőlük, hiszen a puha feketeségből fülemülék boldog, túláradó éneke oltalmazva kísért egészen hazáig.