Felső tagozatos koromtól tagja voltam a honismereti szakkörnek. Lelkesen gyűjtögettem részben a múzeum, részben magam számára a már ütött-kopott színes festett tányérokat. A falubéli asszonyok örömmel cserélték le a már használaton kívüli, padlásra paterolt darabokat egy-egy „szép” tört fehér fajansz tányérra, melyeket az Almási-féle hangyaszövetkezetben négy forintért vettem.

Ezeknél a cseréknél azonban izgalmasabb volt, amikor valamely poros padlás félhomályos zugában a lim-lomok társaságában ráakadtam egy csorba köcsögre, vagy korsóra, melyeket rend szerint álmos pókok hálói felvigyáztak pontosan az én megérkezésemig. Nem is tartott soká a kunyerálási procedúra, mert csakhamar beleegyeztek, hogy az egyből szívemhez növő tárgyat ingyen és bérmentve magamévá tegyem. Tányérjaim keveredtek apám gyűjteményével és ottmaradtak a szülői házban. Korsóim, köcsögeim azonban féltve őrzöm, mert mindegyikhez személyes kapcsolat és történet fűz.

Most arra a nagy hasú csintoványira gondolok, melyet Sajben bácsitól örököltem. Ebből oltottuk szomjunkat az ekekapálás szünetében, a látóhegyi kukoricatábla szélén árnyat adó, vén akácok alatt. Amíg két korty között Sajben bácsi éppen a minapában eltört „aktuális” gereblyenyelén szomorkodik, eszembe jut gyűjteményem másik kedves darabja.

Eme szerény kicsorbult, ámbátor pocakján kék virágfüzérrel ékesített köcsögöt nagymamám tán kegyeletből tartotta meg. Nyári konyhánk hátsó, magasan lévő szellőzőablakába tette. Az épségben lévő társaiban félálomban lévő tejek voltak csak tanúi, amikor egy kiscinege várandós feleségének fészkelő helyet keresve, felmérte a csorba köcsög száját. Alkalmatosnak találta, mert postafordultával megjött a párjával. Ekkor a szomszéd edényekben már rezzenéstelenül aludtak a tejek, így a kis madaraink zavartalanul rakhatták le otthonuk alapjait.

Szemet szúrt nagymamának a cinkék általi sürgés-forgása az ablakban, és hamarosan családunk apraja-nagyja érdeklődéssel figyelte a fejleményeket. Sok cinkét láttam előtte és utána is, de talán ők voltak az elsők, akikről meg kell hogy emlékezzem. Már öt fióka tátotta ki sárga szélű, még puha csőrét az eleségért, mikor a konyhakertben lévő üvegházból apuka észrevette, amint a szomszéd Janka néni elkényeztetett, tunya, elhízott, (de tudnám még sorolni, milyen) macskája azon mesterkedik, hogyan juthatna fel a csatornán , hogy megkaparinthassa a már hangicsálva étkező kicsiket. Nyomban készített egy „vasfüggönyt” csirkehálóból a csatorna és az ablak közé. De sajnos ez csak kezdete volt a „hidegháborúnak”. Alig hagyta el a terepet, ez a büdös már megint ott settenkedett. Janka nénihez és lányához Gádoros tanító nénimhez különösen is erős érzelmi szálakkal kötődtem. Ugyanígy kedvenc macskájukhoz is, csak éppen ellenkező előjellel. Nevezzük ezt egyszerűen gyűlöletnek. Ennek a nem éppen elfogadható érzelemnek a fokozódása hátterében sziszifuszi küzdelem állt. Napjában többször is meg kellett igazítani és erősíteni a védőhálót, mert a macska kitartóan ostromolta. Már csak pár nap kellett volna, hogy fiókáink szárnyra kelljenek, mikor egy szomorú reggelen a szülőpár gyászos siratója tudtunkra adta a hajnali tragédiát. Ezek után nem mulasztottam el egyetlen alkalmat sem, hogy azt a ronda dögöt jól megkergessem.

A parókia délkeleti sarkán lévő siheder diófa volt cinkéink egyik téli etető helye. Sokszor még nyár közepén is ott lógott magányosan összetöpörödve a cinkék által lecsipkedett szalonnabőrke. Az irodaablak vitrázsai fedezékéből télen ragyogóan lehetett megfigyelni, amint a cinkék megszállták a kiakasztott szalonnát. Gyakran egymást sürgetve rebbentette egyiket a másik, jelezvén, hogy most már ő következik. De olyan is volt, amikor egyszerre hárman is csipkedték nagy egyetértésben a túléléshez szükséges zsiradékot. Bizony voltak akkoriban olyan kemény telek, amikor a méteres havat hetekig mínusz tíz fok tartotta.

Éppen ilyen tél volt akkor is amikor édesapám a Sport 2-es típusú normál 8 mm-es kamerájára ráfabrikálta a család színházi látcsövének egyik lefűrészelt optikáját. Az amúgy is kis látószögű kamerából ezzel a „teleobjektívvel” készített az imént említett szalonnázó cinkékről felvételeket.

Előhívás után nagy ámulattal bámultuk a lepedővásznon megjelenő picinkéket. Szabad szemmel ugyanis sokkal nagyobbaknak láttuk őket, na de a kivetített feketeség közepén lévő vakító lyukban sejtelmesen mozgó szürkésfekete foltok, mégiscsak házi mozink filmsztárjai voltak. Nagy becsben is tartottuk a celluloidon is, meg hát élőben is. Gyerekszobánk ablakára egy olyan etetőt készített édesapánk, amelynek belső fala az ablak üvege volt. Így, mint ahogy egy állatkerti vitrinben, itt akár pár centiméterről is megleshettük cinkéink lakomáját.

Valami kerti munkán fáradoztunk éppen, amikor édesapám felhívta figyelmemet a körülöttünk bogarászó cinkék viselkedésére. Bármit tesznek-vesznek, szüntelenül kapkodó fejjel lesik, honnan várható a veszedelem. Ezek felénk többnyire karvaly, vagy sólyom képében voltak várhatóak. A cinkék egyébként rendkívül vidám és közvetlen teremtmények. Közlékenyek és ragaszkodók. Szinte keresik az ember társaságát. Tóth Katiéknál (sógornőm) a forgalmas nagytarcsai főúton például postaládában költött egy bizalmas páros.

Én magam is többször tapasztaltam, amikor kinn a kertben dolgoztam, hogy közvetlen közelemben egy-egy „Parus major”, azaz széncinege gyümölcsfáim ágait tatarozva folyamatosan cincegett nekem. Az bizonyos, hogy nekem. Egyrészt mert csak ketten voltunk a kertben, másrészt időnként rám nézett, hogy figyelek-e. Ilyenkor csak bólintottam, mire ő megnyugodva, az utolsó mondatát megismételve folytatta mondanivalóját. Halkan, kedvesen csevegett tovább. Sajnos annyira nem értek még cinkéül, hogy mondjuk szinkrontolmácsolást hivatásszerűen vállaljak, de egy téli reggelen, amikor kicsit késve vittem ki a magot az etetőkre, vagy tíz cinke korholását kellett végighallgatnom. Méltatlankodásukat szó szerint értettem, miszerint felelőtlen, trehány, lusta, büdös disznó stb. vagyok. Elnézésükért esedezve a napi adagot porciózom iparkodva. Még át sem léptem a lopótök etetőhöz, öten már neki is láttak a reggelinek. Egy kékcinke fiúcska viszont követett, és oda repült a tőlem méterre se lévő kerítés drótjára. Apró fekete szeme vidáman csillogott rám és türelmesen várta, míg a magot betöltöm. Amint elfordultam, azonnal a többiek nevében is hálálkodó – „köszönjük a finom reggelit” – cirrenésel vettette magát az élelemmel teli lopótökre.