Madarak 5: A kenderike és a papagáj

Madarak 5: A kenderike és a papagáj

Share this content.

Szöveg: Győri András Timótheus
A hatályos természetvédelmi törvény szerint minden év május 10-e a Madarak és Fák Napja, amelynek célja, hogy különböző megemlékezésekkel, rendezvényekkel a társadalom, különösen az ifjúság természetvédelem iránti elkötelezettségét kialakítsa, elmélyítse. Ezen apropóból sorozatot indítunk honlapunkon és Győri András Timótheus kedvenc madarairól szóló írásait osztjuk meg olvasóinkkal.

Hajnal a múzsák barátja. Ezt többször is tapasztaltam. Volt ugyanis vagy öt év, amikor filmjeink szerkesztéséhez az összes interjút legépelték. Pesterzsébetről hazabuszozás közben egy vastag sárga szövegkiemelő filccel jelölgettem meg a lényeges mondatokat. Másnap hajnalban kiültem teraszunkra, és öt-hat szál cigaretta és fél liter feketekávé bepuszilása közben újra átolvasva, hipp-hopp beszámoztam a szavak, mondatok sorrendjét. Magam is elcsodálkoztam, milyen gyorsan összeállt előttem az egész film menete, zenéje, a vágóképek sora és minden.

Tudom, hogy ezeken a hajnalokon, mint máskor is a múzsa Isten volt. Jelenlététől lettek olyanok azok a filmek, hogy nem kellett szégyenkeznem miattuk. Hát igen. Nagyon fontos, hogy bármit is teszünk, a Vele való csendességben kell kezdenünk napjainkat. Így lesz barátunk a hajnalon keresztül Ő, és általa minden teremtett lény. Itt van például ez a kedves pirók pár. Már három éve költenek kertünkben a szomszéd ház ablaka mellett viruló hatalmas boróka bokorban. Csodálatos, ahogyan reggelente ez a házaspár egymással kommunikál. Míg én a filmszöveggel bíbelődöm, ők körülöttem hol itt, hol ott telepszenek le egymástól úgy harminc, negyven centire. Először a labdarózsa bokron, egymás szavába vágva vidáman elmesélik, hogyan pihentek, mit álmodtak, majd hozzám közelebb repülnek a drótkerítésre. Itt már a napi teendőkről folyik a diskurzus. Akárcsak mi Andival kávéfőzés közben. Azután kimegyek a teraszra szürcsölni. Andi jön utánam és mondja a magáét. Én is.

– A hím még közelebb jön hozzám. Nője rögtön rebben is utána a korhadó félben levő ringlófa egyik ágára. Itt már szorosabban ülnek egymáshoz. Így megy az élénk trécselés tovább. – Közben Andi is kikéri napi szeretetadagját – megölelgetem hát. Madaraim hirtelen átlibbennek a messzebb lévő sárgabarackfára, s nekem szemérmesen el kell fordulnom. Nemsokára újra a kerítésen csicseregnek kicsit halkabban, mint akiknek van egy titkuk. Egy rövidebb szünetben felpillantok rájuk, hogy miért hallgattak el. Ők meg engem néznek. Picit figyeljük egymást, és én e megható érdeklődésre nagyot szívok cigarettámból. A két madár hírtelen rákezd. Megdöbbenek, mert rólam beszélnek: – Jééé! Ez dohányzik? Pedig egésze rendes embernek látszott.

Hát három nyáron át sok mindent hallottam tőlük, és én is meséltem róluk másoknak. Igaz, nem miattuk, de már a cigarettát is letettem. Azonban egyik hajnali megvilágosodásom alkalmával sanda gyanúm támadt. Pirókok-e valójában kedves csivitelő barátaim? Beszaladok a nappaliba és lekapom a polcról a Peterson–Mountfort–Hollom-féle határozót. Felütöm és megdöbbenve olvasom. A pirók rendkívül ritkán fordulnak elő Magyarországon. Ó!!! Hát én lennék az a szerencsés, akinek a kertjében eme ritka madár fészkel?!!! – Hű! A mindent! Ha ezt látná Petényi Salamon János, a Magyar Tudományos Madártan megalapítója, és egyben a szomszédos cinkotai evangélikus gyülekezet lelkésze (volt az ezernyolcszázas évek végén), most csorogna a nyála! Még ma betelefonálok a Madártani Intézetbe. – Szívem hevesen dobog, és már nyúlok a mobilom után, hogy a tudakozótól megkérjem az intézet számát. Enyhe szellő támad és visszalapoz párat könyvemen. Rámeredek a képre. Majd elsüllyedek a szégyentől. Nem szerencsés vagyok, hanem egy balek. Két barátom ugyanis Cardeulis cannabina, tehát egyszerűen kenderike.

Még le sem telt a harmadik nyár, amikor a borókabokor kivágattatott! Kenderikéim pedig eltűntek. Sebaj, írom ide rezignáltan, vannak itt még más madarak is. Hónom alatt az összeállított filmszöveggel szomorúan indulok a buszhoz. Amikor fenyőfánk legtetejéről leszól „vidám napot” kívánva egy tengelice. Szememmel oda pislantok egy „Pá édes!”-t, s máris könnyebb szívvel megyek el a boróka hűlt helye mellett, mert magam előtt látom gyermekkorom parókia kertje mandulafáinak összes tengelice fészkét, s bennük az aranypihés fiókák nemzedékeit. Eközben már a fenyőnk alá érek. Nézem az alsó felkopaszodott ágat, ahol méretes réti fülesünk szokott emészteni. Kár, hogy most nincs itt. Sokat dobna hangulatomon. Mindig roppant mókás látvány volt, ahogyan nyakát tekerve lenézett rám és érdeklődve végigkövette nagy bagolyszemeivel, amint alatta kiléptem. S most amikor éppen beteszem a kaput, hallom a múzeum felől: „kaka-kukk, kaka-kukk, kaka-kukk" – Először azt gondoltam beszédhibás, de mire a sarokhoz érek, lehiggadt, és már rendesen mondja, hogy „kakukk”. Hát igen. Május van, és ezek az erkölcstelenek hangosan duhajkodnak a szegény kis vörösbegyek kontójára.

Egy nyári reggelen megszámoltam, 17 féle madárral találkoztam, amíg kiértem az úgy háromszáz méterre levő buszmegállóba. Ez számomra 17 útravaló és bíztatás: Ne félj, csak dolgozni mész be a városba, amúgy közénk tartozol. De este, amikor jövök a buszról, már többnyire elültek a madarak. Alkonyodik, és a sötétedő kék égbolton ragyog már a Vénusz. Néhány korai cirkáló denevér fölött széttárt szárnyakkal sikló gyurgyalag csapat éppen esti imáját brüggyögi lágyan, halkan. Az áhítatos hangulat rám ragad. Megköszönöm én is Istennek, hogy újra itthon lehetek e színpompás madarak társaságában. Ezt az intim pillanatot éktelen rikácsolás töri meg. Az iskola kéményén ücsörgő valamilyen különleges, számomra ismeretlen madárból ered a hang. Ragadozó lehet, mert a csőre horgas. Olyan kicsi, mint egy vércse, vagy egy kissólyom, de hát fehér színű és szilfidebb. Valami albíno??? Nem tudom beazonosítani. Másnap reggel, nagy örömömre, megint ott ül a madár a kéményen. Nézem-nézem, s a buszt majdnem lekésem, de nem sikerül megfejteni kilétét. Egész héten minden reggel és este ott a madár. Néha rikkant egyet. Én már az őrület határán vagyok. Határozó könyveimet már rongyosra forgattam. Mi a bánat lehet??? Végre elérkezik a szombat. Hajnalban átmászom az iskola kerítésén és riasztom a madarat, hátha röptében mutat valamit. Ignotusom rikácsolva méltatlankodik. Felrebben, de rögtön vissza is ül. Elpirulok. Te mafla – mondom magamnak, hát ez egy elszabadult közönséges papagáj!

Megtanultam hát, hogy alkonyatban ne határozzak madarat, csak hajnalban, mert a hajnal nem csak a múzsák barátja, hanem a madárbarátoké is.

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!