A verőfényes reggeleken határba igyekvő asszonyok kapával és batyuval érkeztek az imaházba. Nyáron ugyanis édesapám itt tartotta reggeli liturgiás istentiszteletet. Az épület fala mellett áhítattal várakoztak a fűbe parkolt kapák mellé tett fakókék „hamvaskába” bugyolált fűzfakosarakban lévő szerény elemózsiák.
Nem is hiába mert hamarosan fel is csendült a szarvasi énekeskönyv 636-os éneke:
1. „Atyám az égbe’ fönn lakik, Ott kormányozza angyalit S itt van mégis, olyan közel, Minden léptemre Ő ügyel.”
Ezt az éneket gyakran énekeltük ezeken a reggeli alkalmakon. Sihederként – amikor meztillábammal rúgtam földutak porát a madárdalos határban – kezdtem kapizsgálni ennek az éneknek a második strófája által az elsőt is:
2. „Ő kelti fel a kis madárt, Ételt minden verébnek ád, Fölékesít erdőt, mezőt, Minden bokor dicséri Őt.”
Manapság új, modern énekeket éneklünk, s ezeket az ósdi szövegeket már nem venné be egy mai fiatal. De én akkor ezeken a szavakon keresztül értettem meg, hogy madarakban, fákban, virágokban Isten hogyan nyilvánítja ki azt, hogy gondja van rám is.
Már-már el is feledtem ezt az éneket, amikor egy szeptemberi késő délutánon árnyékba borult utcánkban a lemenő nap arany fénynyalábjai szűrődtek ki a házak közül. A szomszéd ház internetes kábelének ebben a sávjában egy füstifecske ült és vehemensen ficsergett. Megdöbbentem. Mi indokolja ezt a jelenséget? Nincsen párzási időszak, nem kell udvarolni, nem kell védenie a revírt. A fecske mégis túláradó örömmel énekelt ebben a rivaldafényben. Esti hálaadó, dicsőítő ima volt ez, mert felnevelte csemetéit és készült a nagy útra, amely nem lesz veszélytelen.
Isten oltalma sokféleképpen nyilvánul meg a madarak életében is. Itt van például a mimikrinek az a fajtája, amit kamufázsnak (azaz a környezetbe való beolvadásnak) neveznek. Teremtettsége által ezt a tulajdonságot a pacsirta is birtokolja.
Miska barátom ugyan batyu nélkül, de kapával ment a határba. Mesélte, hogy szántóföldjén munka közben rátalált egy pacsirtafészekre. Igyekeztem, hogy mihamarabb lencsevégre kerüljenek még mielőtt elhagynák fészküket. Pontosan elmondta, hogy az út szélétől hány méterre és melyik sorban találom őket. A kis pacsirták annyira belesimultak környezetükbe, hogy fél óra keresgélés után feladtam, és Miska segítségét kértem. Amikor ciccegtem, hogy azt higgyék, szüleik jöttek meg az eleséggel, nyitott csőrükkel szinte újra szem elől tévesztettem őket a sárga virágok között. (Lásd a videón!)
1902-ben az európai államok szervezték meg először a madarak és fák napját annak érdekében, hogy a mezőgazdaságban hasznos madarakat közös erővel megvédjék. Tegyünk is meg mindent, ami tőlünk telik, ne csak a „hasznos” madarakért, hanem az egész teremtett világért. Nekem nagy segítség ebben, ha az említett énekre gondolok: „….Minden léptemre Ő ügyel. Ő kelti fel a kis madárt, Ételt minden verébnek ád….”