– Kevés férfival lehet találkozni a diakóniai munkaágban. Önből hogyan lett ápoló?

– Ha röviden szeretnék válaszolni, azt mondanám: azt az elhívást kaptam, hogy másokon segítsek. Eredetileg kereskedelmi végzettséget szereztem, évekig dolgoztam is e területen. Azonban egyre erősebben vágytam arra, hogy valamilyen értékteremtő munkát végezhessek. Szeretem az embereket, ezt édesanyámtól örököltem, aki idegenvezetőként dolgozott, és nagyon jó kapcsolatteremtő képessége volt. Amikor tizenöt évvel ezelőtt beteg lett az édesapám, főleg én ápoltam. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy milyen jó lenne a későbbiekben szeretetotthonban dolgozni. Nemcsak fizikálisan szerettem volna segíteni az ott lakó időseken, hanem lelkiekben is. Nagyon szeretek beszélgetni, és érdekelnek az emberi sorsok.

– Akkor került ide, a Hűvösvölgybe?

– Nem, mert én eredetileg tatabányai vagyok, a pünkösdi egyház segítőszolgálatában dolgoztam hét évig, 2016- ig. Abban az időben ismerkedtem meg a későbbi feleségemmel egy keresztény társkereső oldalon. Az esküvőnk után Budára költöztünk, én pedig itt, a hűvösvölgyi evangélikus lelkészotthonban kaptam állást. Ez nagy örömmel tölt el, mert sokat tudok beszélgetni a hitről, a Bibliáról az itt lakó lelkészekkel, lelkészfeleségekkel.

– Idős, sokszor fizikai segítségre is szoruló emberekkel foglalkozni nem könnyű feladat. Többen még a saját hozzátartozójuk ápolását sem vállalják, ön pedig évek óta idegen embereknek segít, mégpedig – a lakóktól tudjuk – nagy odafigyeléssel, türelmesen. Honnan van ereje ennyi év után is mosolyogni?

– A szüleim ápolása során nemegyszer megtapasztaltam, hogy az idős, beteg emberek nemcsak fizikailag, de lelkileg is meggyötörtté válnak. Ezért a környezetüktől olykor nagyobb megértésre van szükségük. Amikor egy-egy esetben úgy érzem, fogytán a türelmem, mindig arra gondolok, hogy én is bármikor kerülhetek kiszolgáltatott helyzetbe. A mindennapi munkám során igyekszem hittel, a jézusi szeretetet szem előtt tartva végezni a dolgom.

– Van olyan ige, amelyikbe szívesen kapaszkodik a nehéz pillanatokban?

– Egykori lelkészemnek, Labossa Lajos bácsinak is kedves igéje volt az Efezusbeliekhez írt levélnek ez a verse: „…kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez…” [Ef 2,8] Ez mindig megvigasztal, mert én is ember vagyok, én is hibázok, vannak rossz napjaim, de tudom, hogy Isten akkor is szeret engem, mert a gyermeke vagyok.

– A szeretetotthonokban lakó idősek sokszor nekikeserednek, és szinte már várják a halált. Önnek mi a tapasztalata ezzel kapcsolatban?

– Igen, gyakran halljuk-mondjuk, hogy egyszer élünk, egyszer meghalunk, ez az élet rendje. De amíg még itt vagyunk, fontos, hogy próbáljuk megtalálni az élet apró örömeit. Mindig próbálok vigasztaló szavakat mondani az elkeseredetteknek. Többször megtapasztalhattam azt is, hogy az itt lakók nem szomorúan beszéltek a végről, hanem várták, hogy átmehessenek egy másik életbe, és találkozhassanak előrement szeretteikkel.

– Ön a tatabányai evangélikus gyülekezet presbitere. A családjukban másnak is volt egyházi tisztsége?

– Nem. A mi családunk valójában katolikus, de a szüleim nem gyakorolták a vallásukat. Anyai nagymamám szerette volna, ha engem megkeresztelnek, de erre végül csak húsz év múlva, 1998-ban, a bátyám esküvője előtt került sor. És bár örömmel töltött el a keresztség, akkor ez még nem párosult hittel, mert igazán csak a mamám emlékére tettem.

– Hogyan lett evangélikus?

– Bevallom, nem szerettem volna katona lenni, ezért polgári szolgálatra jelentkeztem 2000-ben. Tatabányán akkor Labossa Lajos volt az evangélikus espereslelkész, őt kerestem meg a kérésemmel, mert náluk korábban is volt polgári szolgálatos katona. Lajos bácsi nagyon kedves volt, örömmel fogadott. Ottlétem alatt sokat beszélgettem vele és feleségével, Erzsi nénivel. Gyakran olvastuk közösen a Bibliát, imádkoztunk, és ez nagyon magával ragadott. A másfél éves szolgálat végére úgy éreztem, jó volna konfirmálni és szorosabban kötődni ehhez a közösséghez. Konfirmációmat azonban Lajos bácsi már nem érhette meg, utódja, Szigethy Szilárd volt a konfirmáló lelkészem. Ő szervezett a korosztályom számára bibliakört, ahova én is szívesen eljártam. A 2006-os általános tisztújításkor pedig a gyülekezet gondnokának választottak. Örömmel vállaltam ezt a szolgálatot, mert már előtte is sok mindenben segítettem a templom körül. Füvet nyírtam, az oltáron meggyújtottam a gyertyákat, még harangoztam is.

– Kézzel?!

– Igen. A vasárnapi istentisztelet kezdetén és a Miatyánk alatt még kézzel húzzuk a harangot. Nem egyszerű, rá kell jönni a technikájára.

– A fővárosban élve milyen gyakran tud hazamenni?

– Sajnos ritkábban, mint szeretném, de amikor tudunk, a kis családommal mindig megyünk. Vince kisfiam most kétéves, Johanna kislányunk három hónapos, és szeretném, ha ők is otthon éreznék magukat a tatabányai gyülekezetben.

– A távolság ellenére is presbiter. Milyen feladatokat tud ellátni?

– Schermann Gábor lelkész úrral sok mindent szervezünk együtt. Például a Lámpás című gyülekezeti újság készítéséből is igyekszem kivenni a részem. A 72 óra önkéntes programnak [72 óra kompromisszumok nélkül elnevezésű ökumenikus kezdeményezés – a szerk.] évek óta vagyok megyei koordinátora. Hála Istennek, a legutolsó alkalom is nagyon jól sikerült, sokan csatlakoztak, köztük nagyszámú fiatal. Mi ökumenikusan, a három történelmi egyház összefogásával szervezzük a segítségnyújtást. A leggyakoribb vállalt feladat a szemétszedés volt, de például kerítésfestésre, játszótérfelújításra vagy idősek templomba szállítására is sor került. Azért is jó megmozdulás ez, mert a résztvevők átélhetik az önzetlen segítségnyújtás örömét.

– Úgy tudjuk, a gyülekezeti tagokkal más jellegű szociális munkában is részt vesznek.

– Az Utcai Szociális Segítők Egyesületének egy-egy munkatársával a téli krízis időszakában teát és ennivalót osztunk azoknak a rászorulóknak, akik Tatabányán és környékén az utcán élnek. Karácsonykor ételt főzünk, és ajándékkal, műsorral kedveskedünk nekik az egyesület telephelyén.

– A Fejér-Komáromi Egyházmegyében híresek az ifjúsági focikupák, és a kezdeményezésnek ön az egyik „szülőatyja”.

– Még 2007-ben Süller Zsolt tordas–gyúrói lelkész úrral gondoltunk egy nagyot, és megszerveztük az első alkalmat. Erre azóta is minden novemberben sor kerül, a megyében mindig más helyszínen szervezik.

– Az otthoni gyülekezettől távol, Budapesten is van lelki otthona?

– Az óbudai gyülekezetbe járok. A templom különösen is közel áll a szívemhez, mivel az orgona és a padok Tatabányáról származnak. Ugyanis a tatabányai evangélikusoknak valamikor két templomuk volt, de sajnos egy alábányászás következtében az egyiket le kellett bontani. Ne felejtsük, egykori bányászvárosról van szó. A templomi berendezéseket eladták, így került például a harang a rákospalotai gyülekezet tulajdonába 1987-ben.

– Mit jelent önnek az, hogy evangélikus?

– A nyitottságot. Amikor a játszótéren vagyok a kisfiammal, szoktam az anyukákkal is beszélgetni a hit dolgairól. Elmesélem, hogy hol dolgozom, beszélek a hitemről, az egyházamról, mert többször érzem azt, hogy sokakban megvan a vágy a valahova tartozásra. Ezek kis magvetések, a többi pedig az Úristen dolga.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 11–12. számában jelent meg 2019. március 24-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.