Az évszázadok során mindig kiemelkedő eseménynek számított a magyar történelemben, amikor Szent István koronájával egy-egy új uralkodó fejét illették. A koronázási ünnep szigorú rend szerint zajlott, a nagyszabású alkalomra „hetedhét országból” is érkeztek vendégek. Sőt a külföldi követek apró részletekre kiterjedő jelentésekben hírt is adtak a látottakról. A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos munkatársával, dr. Martí Tiborral arról beszélgettünk, hogyan látták a spanyol követek a magyar királykoronázások ceremóniáit a 16–17. században.

– Beszélgetésünket időutazással kell kezdenünk, és jó, ha kinyitjuk a történelmi atlaszt, hogy tájékozódjunk az akkori európai viszonyokról. A gyarmatai miatt több kontinensre kiterjedő spanyol birodalom uralkodóinak miért volt annyira fontos a magyar koronázás, hogy a követeik jelen voltak a pozsonyi vagy a soproni ünnepségeken?

– A mohácsi csatavesztés után a Magyar Királyságnak két törvényesen megkoronázott uralkodója volt: a rendek előbb Szapolyai Jánost – 1526 novemberében –, majd I. Ferdinándot – decemberben – választották magyar királlyá. János király 1540-ben bekövetkezett halála után azonban évszázadokon át egyedül a Habsburg-dinasztia tagjai töltötték be a magyar trónt. E dinasztiának nemcsak osztrák ága volt, hanem spanyol is. V. Károly német-római császárnak és spanyol királynak a német trónról való lemondása (1556/58) után ugyanis a dinasztia erre a két ágra vált szét. Az osztrák Habsburgok bécsi és prágai udvarában azonban 1558 és 1641 között állandó és rendkívüli követi megbízással ott voltak a rokon ág mindenkori követei, azaz a spanyol diplomaták is, akik hazaküldött jelentéseikben a közép-európai Habsburg Monarchia minden fontosabb eseményéről színes és részletekben gazdag jelentésekben számoltak be. Mivel1526-tól ennek az új államszövetségnek a Magyar Királyság is része volt, a követek természetesen a magyar uralkodókoronázásokról is rendszeresen tudósítottak, hiszen ezeken személyesen is jelen voltak.

– Ön hogy kezdte el kutatni ezeket a beszámolókat?

– Három évvel ezelőtt dr. Pálffy Géza történész vezetésével indult el a Magyar Tudományos Akadémián belül a Lendület Szent Korona-kutatócsoport. Ebben a határokon és intézményeken átívelő, nagyszabású munkacsoportban – többek között – a Magyar Nemzeti Galéria, a Magyar Nemzeti Múzeum, a Szlovák Nemzeti Galéria, az Eötvös Loránd Tudományegyetem és az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont szakemberei – művészettörténészek, numizmatikusok, történészek – dolgoznak, hogy az újkori magyar koronázásokról és a Szent Korona históriájáról minél több információt feltérképezzenek. A csoport kutatási területe a Szapolyai János és I. Ferdinánd uralkodásának kezdetétől az utolsó magyar királykoronázásig, 1916-ig terjedő időszakot öleli fel. Ennek a csoportnak lehetek én is a tagja; dr. Monostori Tibor munkatársammal a spanyol „terület” a miénk. A legfőbb feladatom, hogy a 17. századi bécsi Habsburg-udvarban működő spanyol követek – elsősorban a magyar országgyűlésekkel és uralkodókoronázásokkal kapcsolatos – jelentéseit gyűjtsem össze.

– Milyen tükröt tartanak elénk ezek az iratok?

– Hallatlanul izgalmasat. A ránk maradt koronázási szertartáskönyvekből és rendtartásokból tudjuk, hogy ezek az alkalmak szigorú ceremoniális és liturgiai keretek között zajlottak. A magyar koronázásoknak ugyanúgy megvoltak a saját elemeik, megvolt a szimbólumrendszerük, mint más királyságok legfőbb reprezentációs eseményeinek. A magyar uralkodókat a kora újkorban mindig rendi országgyűlés keretében koronázta meg a mindenkori esztergomi érsek – 1527-ben ideiglenesen, majd 1687-től már vég- érvényesen a magyar nádorral együtt – Szent István koronájával. A török hódítás és Buda 1541. évi eleste miatt az ország legfőbb belpolitikai központja a Bécshez közel eső Pozsony lett, a koronázási székhely Székesfehérvárról szintén ide, illetve a 17.században három alkalommal Sopronba tevődött át. Pálffy Géza kollégám kutatásaiból is tudjuk, milyen sok szimbolikus eleme volt a koronázási szertartásnak. Hogy csak néhányat említsünk: a koronázóváros és a magyar rendek képviselői az uralkodó elé mentek, hogy még a városkapuban jelképesen átadják neki a város kulcsait. Az ugyanakkor már kifejezett magyar sajátság volt, hogy a megkoronázott uralkodónak a koronázás egy külön kialakult, úgynevezett világi részében esküt kellett tennie a magyar rendi szabadságjogokra és 1687-ig magára az Aranybullára is. De ugyanezen különlegességek sorában említhetjük a négy égtáj felé való kardvágást is, amelyre többségében az erre a célra emelt mesterséges dombon, a koronázási dombon került sor. E tekintetben csak III. Ferdinánd 1625. decemberi soproni szertartása jelentett kivételt, ez alkalommal a városf elett emelkedő hegység egyik magasabb pontján zajlott ez a mozzanat.

– Ezekről a spanyol követek is beszámoltak?

– Természetesen. De nemcsak ők, hanem például a velencei követek és a pápát képviselő nunciusok is, hiszen e három állam rendelkezett a bécsi Habsburg-udvarban állandó képviselettel. Így egy-egy koronázásról sokféle forrás áll a rendelkezésünkre, amelyek bár ugyanarról számolnak be, mégis kicsit másként. Egy külföldit, aki először lát ilyet, jobban megragadhatja az esemény különlegessége,színessége, egyedisége. Eleonóra Gonzaga királyné 1622. nyári soproni koronázásáról készített beszámolójában Oñate gróf például részletesen leírta a koronázási szertartás utolsó elemének, az ünnepi ebédnek az asztali ülésrendjét, sőt beszámolt a lakomát követő táncokról is, amelyeken maga is részt vett a városházán.

– Gondolom, azért ezek a követek, jó tudósítóhoz méltóan, előzetesen már tájékozódtak a szertartásról, illetve a politikai viszonyokról.

– Hogyne! A nádorral, az esztergomi érsekkel, illetve a magyar főméltóságok és főnemesség néhány tagjával állandó kapcsolatban voltak, úgyhogy nemcsak nyelvileg értették, ami körülöttük zajlik – az országgyűlés nyelve akkor még a latin volt –, hanem az események hátterével kapcsolatban és egyéb, a koronázást illető részletekkel is tisztában voltak. A Rudolf császártestvérének, II. Mátyásnak a koronázásáról beszámoló Guillén de San Clemente 1608- ban például még azt is leírta, hogy a magyar koronát hatszáz évnél is régebbinek tartják. Azaz neki köszönhetően Hispániában már ekkor tisztában lehettek azzal, hogy a magyarok számára a Szent Korona milyen kiemelkedő fontossággal bír.

– Kutatásai során talált-e valami igazi érdekességet?

– A Madridtól kétszáz kilométerre északra található Simancasi Állami Levéltárban nagyon érdekes anyagra találtam. II. Károly spanyol király uralkodása idején a spanyol államtanács titkára azt adta utasításba Pedro de Ayala levéltárosnak, hogy gyűjtse össze a magyar koronázásokkal kapcsolatos addigi összes feljegyzést.

– Gondolom, Ön akkor ezen a ponton kényelmesen hátradőlt, és csak lemásolta a levéltáros munkáját…

– Nem egészen, bár majdnem… Az látszott, hogy Pedro de Ayala lelkiismeretesen elvégezte feladatát, de azért én már nála is jóval több feljegyzést találtam, mégpedig különfle spanyolországi – barcelonai, madridi, toledói, simancasi – és bécsi gyűjteményekben egyaránt. Mindenesetre nagyon érdekes volt szembesülni azzal, hogy valaki több mint háromszáz évvel ezelőtt megkezdte ugyanazt a munkát, mint amely jelenleg az én kutatási feladatom…

– Nemcsak bécsi és spanyolországi levéltárakat keresett föl: lehetősége nyílt Rómában, a Vatikáni Titkos Levéltárban is kutatni.

– Nagy álmom valósult meg, amikor februárban első alkalommal kutathattam a Vatikáni Titkos Levéltárban és a Vatikáni Apostoli Könyvtár nunciusi iratanyagokat őrző gyűjteményeiben is. – Miért hívják titkos levéltárnak? – Félrevezető a „titkos” jelző: a mindenkori pápák magánlevéltáráról van szó. Ilyen értelemben mindegyikünknek van „titkos levéltárunk”: azok a magánirataink alkotják, amelyeket egész életünkben őrzünk. A bécsi császári udvarban állandó jelleggel jelen voltak a pápa követei, a nunciusok is, akik heti rendszerességgel küldték haza hallatlanul részletes jelentéseiket. Mivel ők a 17. század első felében működő legjelentősebb bécsi spanyol követek – Oñate gróf (1617–1624), Ossona gróf (1624– 1629) és Castel Rodrigo márki (1648– 1656) – császári udvarban kifejtett működéséről is beszámoltak, hiszen Bécsben úgymond követtársak voltak, olyan információkkal egészíthetem ki a korábban Spanyolországban feltárt forrásanyagot, amelyek segítségével árnyaltabb képet kaphatunk a spanyol követek pályájáról, illetve a magyar királyi koronázásokról is. A vatikáni kutatást idén ősszel is folytathatom egy Klebelsberg-ösztöndíjnak köszönhetően.

– Mikor és milyen formában találkozhat a nagyközönség a kutatócsoport, így az Ön munkájának eredményével?

– Nemrég mutatták be mind Budapesten, mind Sopronban két tavaly megjelent kötetünket. Az egyik Pálffy Géza munkája: A Szent Korona Sopronban – Nemzeti kincsünk soproni emlékhelyei, a másik Egy új együttműködés kezdete – Az 1622. évi soproni koronázó országgyűlés címmel látott napvilágot Dominkovits Péter és Katona Csaba szerkesztésében. Sopronban várhatóan december elején tudományos konferenciát rendeznek az 1625. évi koronázó országgyűlés évfordulója alkalmából, ezen előadást tartok a diéta eseményeiről beszámoló spanyol követjelentésekről. Azaz szakmai tanácskozásainkkal, tudományos és népszerűsítő köteteinkkel szeretnénk a tudósok mellett a nagyközönséget is megszólítani, hogy kutatásainknak köszönhetően minél többet tudhassanak meg mind királykoronázásaink, mind a Szent Korona újkori históriájáról.