Bihar vármegye népessége már a török hódoltság első éveiben kezdett megfogyatkozni, s ez a folyamat a felszabadításig folytatódott. Az elnéptelenedett vidékekre a 18. század elején a váradi római katolikus püspökök oláh telepeseket hoztak, s a magyarok által nem lakott hegyvidéki területeken egyre szaporodtak irtványfalvaik.

Felekezeti sokszínűség

A döntéssel felborult a vármegye szinte teljesen homogén felekezeti (és nemzetiségi) képe, amely a 16. század közepén a helyi birtokos urak protestáns irányzathoz való csatlakozásával néhány éven belül kialakult. Békés megyétől eltérően Biharba nem telepítettek a Felvidékről szlovák ajkú evangélikus népességet, ide német nyelvterületről hívtak – a váradi káptalan tiltakozása ellenére – vállalkozó szellemű telepeseket, tovább színesítve ezzel a vármegye egyébként is változatos felekezeti képét. Itt ugyanis a 18. század közepére református és római katolikus, ortodox és görögkatolikus egyházközségek is kialakultak.

Annak ellenére, hogy a lutheri eszmék viszonylag korán megjelentek Biharban, néhány évi súrlódás után az 1561. évi váradi zsinaton végül a kálvini irányzat kerekedett felül, s a következő években végbement egységesítés következtében megalakult a tiszántúli szuperintendencia.

Evangélikus hívők

Biharban a 18. század közepi telepítés következtében Svábolasziban jött létre evangélikus anyaegyház, amelynek jelentőségét jelzi, hogy a megyeszékhely, Nagyvárad gyülekezete ennek a leányegyházát képezte 1812-ig, sőt egy ideig az olaszi lelkipásztor prédikált a váradi evangélikusoknak is.

Annak ellenére, hogy Nagyvárad önálló anyaegyházzá alakult, az 1820. évi lélekszámláláskor Svábolasziban még 295 fő volt lutheránus, és a filiákban is éltek evangélikusok: Székelyhídon 30, Köbölkúton 16, Éradonyban 12, Mónospetriben 16, Margittán 31, Poklosteleken 9, Pérben 3, Érsemjénben 5, Diószegen, Hosszú- és Monostorpályiban, Gálospetriben, Mihályfalván és más településeken 38 evangélikus hívet számláltak össze.

1822-ben a svábolaszi lelkész sikeresen vette fel a kapcsolatot a debreceni evangélikus hívekkel, s prédikált nekik évente négyszer. A városba előtte évtizedekig Tokajból járt évente néhány alkalommal lelkipásztor. A cívisek egyébként a helybeli református istentiszteleteket látogatták (anyaegyházzá csak 1882-ben vált az itteni evangélikus egyház).

Súrlódások

Az evangélikusok Svábolasziban a földesúrtól kapott telken 1757-ben húzták fel imaházukat. Ez egyben tanítási célt is szolgált, bár „nem egyéb egy szegény fa- és sárháznál, melynek is első végében isteni tisztelet pap nélkül tartatott, a másikban pedig oskolai ifjúság az ott lakó német tanító által oktattatott” – olvasható az egyik egyházi jegyzőkönyvben. A településen élő két protestáns felekezet között attól kezdve voltak feszültségek, hogy a földbirtokos az eredetileg az evangélikusoknak adományozott telket utóbb egyenlő részben megosztotta. Ráadásul a kálvinisták az így megkapott telek határát folyamatosan próbálták a másik fél kárára arrébb tolni.

A reformátusok 1788-ban épp a lutheránusok haranglábjának tövében kezdtek el pincét ásni lelkészüknek, máskor az ágostai lelkész kapuja elé vájtak gödröt, amitől az evangélikus kurátor (és helybeli földbirtokos) Boronkay József eltiltotta őket. Sinai Sámuel református prédikátor „sokat vagdalkozott a lutheránusoknak eklézsiai birtokuk ellen”, ám a földbirtokosok előtt „beszédjét hamar visszahúzta”. Az evangélikus lelkész 1819-ben azért panaszkodott, mert az újvárosi „német cálvinista” pap ott szolgálatot teljesítő fiatalokat vett rá hitük elhagyására, míg egy másik ifjú „kifordításán az idevaló református eklézsia is nagyon dolgozott”.

Engedni a környülállásoknak

Az egyháztanács 1823-ban elhatározta a magyar nyelvre való áttérést, kikötve még egy év átmeneti időszakot, amikor az idősekre tekintettel, akik „még magyarul nemigen értenek”, vasárnap délutánonként, hétköznap pedig néha-néha legyen német nyelvű az istentisztelet. Ez a döntés a fennálló helyzethez igazodott, ekkorra ugyanis a gyülekezet nagyobb része már nem beszélt németül, ezért „engedni kell a környülállásoknak”, mert az „Istennek azon a nyelven kell szolgálni, amelyen beszélünk. Egyébiránt nem is szégyen a magyar nemzettel egyesülni: azt kívánja a hazának boldogsága. Bár napról napra többen lennének, akik ezt a nemzetet jó szokásaiban követnék, bár lehetne az napról napra erősebb és dicsőségesebb” – írta Hlovyk Ádám lelkipásztor. Istentiszteleten tájékoztatta a döntésről a híveket, és elmondta saját véleményét is: „Tartsátok meg mindenkor a német nemzetnek tündöklő virtusát, a szíves barátságot, a becsületérzést, a hasznos dolgokban való előmenetelt. Magyarokká válván ettől a nemzettől is minden jót tanuljatok” meg.

Beolvadás

Az emlékiratát író Hlovyk Ádám utólag keserűen jegyezte meg, hogy az eklézsia „német nyelvével együtt elvesztette valláshoz való buzgóságát is”. Hiába készült el 1824-ben a régi vert falú lutheránus imaház helyett a téglából emelt új templom, Fényes Elek Magyarország statistikája című munkája szerint 1839-ben a reformátusok száma már duplája volt az evangélikusokénak, s miután azok nem tudták lelkipásztorukat eltartani, kénytelen volt elhagyni a települést. A pásztor nélkül maradt nyáj végül 1855-ben a református gyülekezethez csatlakozott, amit elősegített az is, hogy a svábolaszi evangélikus egyházban a telepítéstől kezdve köbölkúti földesuraik rendelkezésére a református szertartásrendet alkalmazták. Amikor például 1823-ban a lelkipásztor az esperes azon javaslatára, hogy „legalább énekszó között valami könyörgés elmondassék és textus olvastassék az oltár előtt”, megpróbált változtatni a bevett szokáson, olyan ellenállásba ütközött, hogy fel kellett hagynia ezzel a szándékával.

Annak ellenére, hogy a Tiszai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvében már 1845-ben szó esett a felbomlóban lévő svábolaszi egyházközségről, tényleges lépések azonban nem történtek: még 1857-ben is bizottság kiküldését javasolták, hogy vizsgálja meg a helyzetet. Ennek meghiúsulása után a kerület többször is megbízta Sóhalmy János Samu esperességi másodfelügyelőt a vizsgálat lefolytatásával, de arra különböző okokra hivatkozva 1862-ig nem került sor. Ekkor pedig már tényként jegyzik fel, hogy a „sváb-olaszi anyaszentegyházunk beolvadt a református egyház kebelébe”.

(A cikkben felhasznált források a Magyar Nemzeti Levéltár Hajdú-Bihar Megyei Levéltárának [IV. 1. a–b], az Evangélikus Országos Levéltárnak, valamint a Román Nemzeti Levéltár Bihar Megyei Fiókjának [F. 334. Dosar 1., 2.] őrizetében találhatók.)

A szerző a Magyar Nemzeti Levéltár Hajdú-Bihar Megyei Levéltárának főlevéltárosa.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 5–6. számában jelent meg 2019. február 10-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.