– Csaknem tíz éve, a lapunk 2009. szeptember 13-i számában megjelent interjúban az addigi szakmai életútjának minden fontos állomásáról, színteréről és élményéről szót ejtettünk. Az elmúlt időszak a beérés, összegzés évtizede lehetett. Milyen hatások érték, milyen munkákban vett részt azóta?
– A szakmai összegzésben öt nagyszabású munkámat említem. Az első, A 16. század magyar dallamai című dallamtár második, átdolgozott és bővített kiadása több évtizeden át készült, 2017 őszén jelent meg. [Az Evangélikus Élet 2017. december 31-i számában interjút közöltünk ez alkalomból Ferenczi Ilonával. – A szerk.] Ez a hatalmas tár, amelynek első kiadását Csomasz Tóth Kálmán még az 1950-es években készítette, sok gyülekezeti énekünk dallamának meghatározásához ad segítséget. A második „gyümölcs”, a 17. századi Vietoris-kódex vagy tabulatúrás könyv – Tabulatura Vietoris saeculi XVII – a Musicalia Danubiana sorozat ötödik köteteként először harminchárom évvel ezelőtt látott napvilágot, Hulkó Márta pozsonyi kolléganőmmel együtt dolgoztunk rajta. Második, revideált és bővített kiadása éppen most jött meg a nyomdából.
– Az esemény és a megtiszteltetés súlyát a bőrömön éreztem, amikor az ötszáz példány kipakolásában fotós kollégámmal együtt részt vehettem…
– A harmadik munka a 17. századi protestáns graduálok kincseként fellelhető magyar nyelvű antifónák nyolc tónus szerinti kiadásának előkészítése. A negyedik feladat annak a többszólamú műveket tartalmazó pozsonyi kódexnek a közreadása, amely annak idején a diplomamunkám volt.
– Emlékeztetem az olvasókat: egy-egy mondat a felsorolásban többévnyi, esetleg évtizednyi átfogó munkát takar.
– Az ötödik terv régóta húzódik. Több mint egy évtizeddel ezelőtt megbíztak azzal, hogy a Csáti graduál anyagát kiadjam; ez az első kéziratos graduál, 1602 előtt jegyezték le. E kötetet a Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményeiben őrizték. A második világháború idején meg akarták védeni az ostromtól, ezért Budapestre szállították. Szerencsétlenségükre azonban a graduált – sok más könyvvel együtt – a szovjet csapatok hadizsákmányként elvitték, 2006-ban kapta vissza a sárospataki intézmény a felbecsülhetetlen értékű gyűjteményt Nyizsnyij Novgorodból.
– Utólag, a pozitív végkifejlet tudatában nevezhetjük akár kalandosnak is e könyvek sorsát. De valószínűleg inkább a háborúk mindenhová eljutó pusztítása kell hogy elgondolkoztasson bennünket.
– A Vietoris-kódexhez kapcsolódik az egyik legfontosabb tanulmányom: Kicsoda hengeríti el nekünk a követ? A magyar zenetörténeti kutatás a korábbi évtizedekben szerette kizárólag azt hangsúlyozni, ami magyar. Viszont a Magyar Királyság soknemzetiségű ország volt. A Vietoris tabulatúrás könyv sok szlovák nyelvű egyházi éneket tartalmaz, ezért biztosan nem olyan helységben készült, ahol a magyarok voltak többségben, hanem ahol a szlovákok. Az egyik bizonyíték emellett az, hogy a szlovák énekeket kétszer írták le: a repertoár jelentős része nemcsak magában a gyűjteményben található meg, hanem ez az anyag került elő a kötet kötéstáblájából is. A másik bizonyíték a szlovák eredetre az, hogy a kódex lejegyzője ugyan leírta a magyar énekek dallamait, de valószínűleg nem tudott elég jól magyarul ezért, megkért valakit, hogy egészítse ki a dallamokat magyar szövegkezdetekkel. Tudomásul kell vennünk tehát azt, hogy a Vietoris-kódex, amely magyarországi, sőt magyar zenetörténetünk fontos emléke, túlnyomórészt szlovák vonatkozású. És hasonló a helyzet három további, hasonló korú gyűjtemény esetében is. A lőcsei virginálkönyvet a helyi német ajkúak használatára írták össze, ahogy arról elsősorban a német nyelvű korálletétek tanúskodnak. A soproni virginálkönyv ugyancsak a német Johann Jakob Starck számára készült. A szintúgy vegyes tartalmú Kájoni-kódex névadó lejegyzőjéről ez olvasható egy dokumentumban: Valachus Transilvanus, vagyis erdélyi oláh. De mindegyik esetben valószínűsíthetjük, hogy a gyűjtemények összeállítói a natio Hungarica, valamelyik magyarországi nemzet tagjai voltak. Ebből viszont az következik, hogy a Hungarica, hungarus szót nem értelmezhetjük, fordíthatjuk automatikusan magyarnak, hanem magyarországinak. Nem is biztos, hogy minden esetben le kell fordítanunk. A dolog kétoldalú. Nekünk összeurópai szemléletbe kell helyeznünk a történelmünket, zenetörténetünket. De azt nem szabad elfogadnunk, hogy a szomszédos országok kisajátítsák, ami pedig nem csak az övék.
– Ez a gondolatmenet arra ébreszthet rá bennünket, hogy a legfontosabb egzisztenciális kérdések esetenként egy szűkebb tudományágból indulnak ki, de általános, mindenre és mindenkire vonatkozó jelentőségűvé tágulnak.
– Ehhez kapcsolódva megemlítem azt a tényt, hogy a magyar állam alapításakor és még utána is több száz éven keresztül éltek szláv szerzetesek a Kárpát-medencében. Hátborzongató belegondolni: hogyan alakult volna a magyar nyelv, ha nem a latin egyházhoz csatlakozunk, és már a kezdetektől az anyanyelvű liturgia fejlődik ki nálunk?
– Kimeríthetetlen a témák bősége, amelyeket még érinthetnénk. Beszélgetésünk lezárásaként forduljunk hát a család felé. Kik szerepelnek az interjút kísérő képen?
– Nagycsaládba születtem ötödik gyermekként. Talán szüleink korai halála is hozzájárult ahhoz, hogy nagyon erős köztünk és családjaink közt az összetartás. Ezért is öröm, hogy a kép a férjem hetvenedik születésnapja alkalmából azt a családot örökíti meg, amelybe Isten vezetett: az öt gyermeket, házastársaikat és a kilenc unokát. A következő születésnapra remélhetőleg már tízen lesznek…
Blogok
Lapszemle
Ha valamelyik hivatkozásunk technikai hiba miatt nem működne, kérjük keresse fel közvetlenül az Evangélikus.hu honlapot.
Hírlevelünkről a szerkesztoseg@lutheran.hu címre unsubscribe vagy leiratkozás tárggyal küldött emailben tud leiratkozni.