Megható volt, hogy a templomban a teljes család mellett a község apraja-nagyja is megjelent, hiszen mindenki szerette nagyanyámat, Boriska nénit. Ahogy a népes gyülekezet csendben, lassan vonulni kezdett a ravatal mellett, édesapám megérintette a karomat, és súgta, hogy menjünk fel az orgonához.

Leült a klaviatúrához, s én – ahogy nagyapám idejében oly sokszor – odaálltam a fújtató pedálja mellé. A fújtatásra természetesen már gyermekkoromban „be voltam tanítva”. Ez a „tudomány” abból állt, hogy a fújtató pedáljának nyomkodása közben figyelni kellett az orgona oldalán lévő nyílásban fel-le mozgó jelzőpálcát. Ha ez elérte a felső, ácsceruzával bejelölt vonalat, le kellett állni a fújtatással, majd ha leszállt az alsó vonalig, újra kellett kezdeni.

Apám – aki kiválóan zongorázott, és kisegítőként kántorizált is – eljátszotta a Közelebb hozzád, Istenem című egyházi éneket, amelyet nagyszüleim különösen szerettek. Én azonban izgalmamban s a gyász hatása alatt megfeledkeztem a mutatópálca figyeléséről, és „túlfújtattam” az orgonát. Szerencsére a hangszer ezzel együtt is kielégítően működött, de apám érzékelte és később megjegyezte a bakit, amelyet én borzasztóan röstelltem.

Ezután negyvenkilenc évig nem voltam a majosi templomban. Idén azonban a szokásos évi, mindenszentek körüli sírlátogatás alkalmával gondoltam egyet, és bementem a templom udvarába, hogy legalább kívülről megnézzem az épületet. A parókián meghallották lépteimet, kijött a lelkésznő férje, s a bemutatkozás után nagyon kedvesen és szolgálatkészen megkérdezte, hogy hozza-e a kulcsot, szeretném-e megnézni belülről is a templomot. „Persze hogy szeretném” – válaszoltam, és bizony nagyon elérzékenyültem a fél évszázad után újra látott és felismert oltárkép, szószék és a vagy kétszázötven éves puritán küllemű padok láttán.

– Villanymotorral fújtatják-e már az orgonát? – kérdeztem.

– Nem, még a régi lábpedálos fújtatót használjuk, én szoktam fújtatni – válaszolta a lelkésznő férje.

Izgalomba jöttem, és kértem, hogy menjünk fel a karzatra. Az orgona fújtatópedálját azonnal megtaláltam, ám oldalt a nyílás a jelzővonalakkal a jelzőpálca nélkül, üresen tátongott. Elmesélve gyermek- és ifjúkori fújtatási emlékeimet, rákérdeztem a pálcára. A lelkésznő férjére is átragadt nosztalgikus hangulatom, előszedte az évekkel ezelőtt kitört pálcát, s levéve az orgona oldallemezét, megmutatta a letörés helyét. Sajnos olyan helyen van, hogy az orgona szerkezetének nagyobb megbontása nélkül nem lehet megreparálni. Azóta ő is jelzőpálca nélkül, érzés szerint nyomkodja a pedált, hogy a „túlfújtatást” elkerülje.

Ennyi a történet. Valószínűleg előbb-utóbb a majosi orgona fújtatását is villamosítják. Én azonban nem bánom, hogy 2016 őszén ez még nem történt meg.

A szerző a kelenföldi evangélikus gyülekezet tagja, Gáspár József korábbi majosi kántortanító és dr. Schlitt Gyula korábbi majosi lelkész unokája.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 49. számában jelent meg, 2016. december 11-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.