Nem is túlzás Erdély Oxfordjának vagy Sorbonnejának nevezni ezt az iskolát, mert valóban ez volt közel négyszáz éven keresztül a történelmi Erdélyi Fejedelemség – és implicite Magyarország – legfőbb és legmagasabb szintű tanintézete. 1622 májusában a Kolozsváron tartott országgyűlés fogadta el Bethlen Gábor fejedelem kezdeményezésére az Academicum Collegium seu Gymnasium Illustre egyetem, főiskola alapítását. Ezáltal megteremtették az erdélyi magyar értelmiség hazai képzésének lehetőségét.

A szombati ünnepség fénypontja a hálaadó istentisztelet volt, amelyen Kató Béla református püspök hirdette Isten igéjét. Az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke arra az alapvető kérdésre kereste a magyarázatot, mi a titka annak, hogy más magyar oktatási intézményekkel szemben ez a kollégium máig fennmaradt. Íme a válasz: az iskola azért lehet ilyen hosszú életű, mert – Kató Béla püspök szavait idézem – „a hit szilárd alapjá- ra épült, ez a hit pedig Isten megtartó szeretetéből táplálkozott. Az Isten oltalmában vetett erős és személyes hit a titka annak, hogy az enyedi kollégium ma is él és virágzik. Ez a hit öröklődött nemzedékről nemzedékre, és ez éltette a generációkat annyi évszázadon keresztül”.

A nagyenyedi ünnepség után – szokásomhoz híven – nézegettem a felszentelésről szóló sajtójelentéseket. Irigylésre méltó, gazdag visszhangja volt az ünnepnek, hiszen valóban történelmi eseményről volt szó. Tudósított a Krónika, a Szabadság, az Erdélyi Napló, a Transindex, a Magyar Távirati Iroda (MTI) és a világháló számos hírforrása. Egy dologra viszont mindenképp szeretném felhívni a figyelmet!

Mint említettem, az ünnepség fő eseménye maga az ökumenikus istentisztelet volt, azon belül is a magával sodró, gondolatébresztő püspöki igehirdetés. Érdemes volt minden szavára figyelni s elgondolkodni rajtuk. A lényeg azonban alig-alig kapott helyet a beszámolókban. A hit szilárd alapja, Isten megtartó szeretete, a Krisztusról szóló bizonyságtétel, a mai embert is megtartó alapbeállítottság kérdése alig-alig pislákolt a tudósításokban. Az egész Istennel kapcsolatos kérdés félretolódott, és ott szerénykedett a szövegek szélén. Az Istenről szóló beszéd „marginália”, széljegyzet lett! Egyéb volt bőven: politikai diskurzust, lelkesítő gondolatokat, önfényezést, történelemleckét, sok klisét az unalomig lehetett olvasni…

Senki ne értsen félre, az ünnepi beszédeknek, a politikai mobilizáló gondolatoknak is megvan a maguk helye. A szomorú az, hogy a fő gondolat, az élő ige, a lényegi tartalom csupán széljegyzet lett, vagy – mint az MTI összefoglalójából – teljesen ki is maradt. Az az érzésem, hogy maga Isten szorul ki szépen az életünk, gondolkodásunk, lelkünk perifériájára! A hit kérdése, az egész keresztyénség alig éri el a modern média, a mai ember ingerküszöbét. A középpont Istenről áthelyeződött valami másra.

Nietzsche a című művének (1882) 125. aforizmájában írta: „Isten halott! Halott is marad! És mi öltük meg őt!” Márpedig ahol Isten hiányzik, ahol megjelenik a helyének üressége, ott azonnal megjelenik valami, ami betölti az űrt. Bibliai zsargonnal fogalmazva ez a nagy létrontás a bűn. A 20. század nagy tragédiái megmutatták, hogy mi történik, ha az ember önmagát teszi meg istenné: két világháború, holokauszt, gulágok… Minél távolabb kerül az ember Istentől, a lét középpontjától, a lényegtől, minél távolabb kerül Teremtőjétől, annál zavarodottabb, annál betegebb lesz.

A tébolyult pusztítás, kegyetlen próbatételek közepette mégis mi tartott meg minket? Miért tudtunk mindezek ellenére is hosszú időn át megmaradni? Azért tudtunk és tudunk megmaradni, mert megtartott és megtart minket a feltámadott és megdicsőült Krisztus ereje! Azért, mert a világ minden esendő tébolyánál, mindenfajta mély létrontásnál sokkal nagyobb Isten szeretete. Ami az istenhit szilárd alapjára épül, az megmarad.

Szerencsétlen tévedés azt hinni, hogy Isten halott, hogy mi, emberek meg tudjuk őt ölni. Mi csak saját magunkkal tudunk végezni, de annak sajnos mesterei vagyunk. Az emberi lényeg Isten lényegét soha nem éri el. És Isten jelenlétét meg tudjuk tapasztalni mindnyájan, ha megtanulunk látni, érezni, odafigyelni, hinni! Minket az tart meg, aki a kezdet és a vég, az Alfa és az Ómega, akinél Élet van, a megdicsőült Krisztus, hiszen „őbenne élünk, mozgunk és vagyunk”.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 43. számában jelent meg, 2016. október 30-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.