Kedves Testvéreim a Krisztusban!

Évszázadokon át, generációról generációra olvastuk már ezt az evangéliumi szöveget, amely arról szól, hogy Jézus az igazi szőlőtő. Azonban az olvasás helyett, az egységünket megerősítendő, bátorításként szól felénk, hogy az ágakra összpontosítsunk, mert ha ezek nem teremnek gyümölcsöt, akkor ki lesznek metszve a szőlőtőkéről.

Így láttuk egymást sokáig olyan ágakként, amelyek elkülönültek az igazi szőlőtőtől, Krisztustól. De voltak olyan nők és férfiak, akik azokban az időkben is, amikor a közös emlékezés még elképzelhetetlen volt, már összegyűltek és együtt imádkoztak az egységért és az ökumenikus közösségek létrejöttéért.

Voltak olyan teológusok is, nők és férfiak egyaránt, akik elkezdték a párbeszédet egymással, keresve a dogmák és a teológiai különbségek áthidalását. Sokan voltak, akik arra áldozták magukat, az életüket, hogy szolgáljanak a szegények és az elnyomottak között. Voltak olyanok is, akik mártírhalált szenvedtek az evangéliumért.

Mély hálát érzek ezek iránt a merész próféták iránt. Ahogyan éltek és együtt tanúskodtak, már nem elkülönült vesszőkként látták egymást, hanem mint Jézus Krisztusban egyesült vesszők. Minél jobban Krisztust látták a középpontban és tudomásul vették ezt, még azokban a történelmi időszakokban is, amikor a párbeszéd megszakadt köztünk, Krisztus annál inkább tovább beszélt hozzánk.

Jézus sosem felejtett el bennünket, még akkor sem, amikor úgy tűnt, mi elfelejtettük őt, amikor mindenféle erőszakos és gyűlöletes cselekedetre szántuk magunkat. Amikor elkezdtük Jézust magunk között látni, akkor felfedezhettük újra egymást.

El kell ismernünk, hogy sokkal több egyesít és köt össze bennünket, mint amennyi elválaszt bennünket egymástól.

Ugyanannak a szőlőtőnek a vesszői vagyunk. Egyek vagyunk a keresztségben. Azért jöttünk el erre a közös megemlékezésre, hogy újra felfedezzük, kik is vagyunk Krisztusban.

Azonban azt is tudjuk, hogy a Jézus Krisztusban való egység kinyilatkoztatásától elválaszt még az, hogy a valóságban Krisztus egyháza töredezett valóságként van jelen.

A Jézus Krisztusban megalapozott úrvacsorai közösség látomása, minden szépségével és reménységével inspirál bennünket, mert látjuk azt, hogy szétszakítottságunk sebei egyre nagyobb fájdalmat okoznak. Aminek soha nem lett volna szabad széttörnie, az eltörött: Krisztus testének egysége. Elveszítettük azt, amit kaptunk.

Hogyan tudunk továbbmenni ugyanazzal a bátorsággal és reménységgel, amellyel azok is mentek, akik megelőztek bennünket ebben az ökumenikus zarándokútban az egység felé? Hogyan tudjuk irányítani lépéseinket a jövőben afelé a közösség felé, amelyre Isten hív minket? Hogyan tudjuk meggyógyítani a sebeket, hogy végül létrejöjjön az, ami már Krisztusban létrejött, hogy ugyanannak a szőlőtőnek ágai legyünk?

A latin-amerikai gondolkodó, Eduardo Galeano azt írta: „A történelem olyan próféta, amely visszafelé tekint, mert ami volt, és az ellen, ami volt, bejelenti azt, hogy mi lesz.” Azt javaslom, hogy ezentúl alkalmazzuk ezt a kulcsot akkor, amikor olvassuk az igazi szőlőtő szövegét a Bibliában. Legyen ez a reményteljes és prófétai bejelentés szilárd kapcsolat a szőlő és vesszői között, hogy a gyógyulás gyümölcseit teremjék és bőséges életet hozzanak.

Hogy legyen ez a lelke ennek a történelmi pillanatnak, amelyben elkötelezzünk magunkat, katolikusokként és lutheránusokként arra, hogy átlépünk a konfliktusokkal beárnyékolt múlton és a közösség útjára lépünk.

Semmi kétség afelől, hogy ez egy ígéretes, de nehéz utazás lesz. További törések ideje is jöhet és valószínű konfliktusok is előfordulhatnak majd. Az egyének és a közösségek eretnekségei kommunikációra alkalmatlanná tehetik a folyamatot. Mégis az utazást, amelyre most elhívattunk, több, intenzív párbeszédre kell építenünk.

Saját narratíváink arról, hogy kik vagyunk és ki a másik, alapvetően aláhúzhatják és kihangsúlyozhatják különbözőségeinket.

Emlékeinket sokszor a fájdalom és a konfliktus határozza meg. Bár tudatában vagyok annak, hogy vannak centrifugális erők, amelyek kockáztatják azt, hogy elválasszanak bennünket egymástól, mégis arra szeretnék mindenkit felszólítani, hogy bizalommal forduljunk a keresztség centripetális ereje felé.

A keresztség megszabadító kegyelme isteni ajándék, amely együvé hív bennünket és egyesít bennünket. A keresztség a gyógyulás és az egység prófétai üzenete sebesült világunkban és így válik ez a remény ajándékává az emberiség számára, amely arra vágyik, hogy igazságban és békében éljen a maga sokféleségében.

Mily mélységes misztérium: az erőszak és elnyomás alatt élő emberek sírása összhangban áll azzal, amit Isten folyamatosan fülünkbe suttog Jézus Krisztus, az igazi szőlőtő által, akiben egységben vagyunk.

Ha megmaradunk ebben a szőlőtőben, akkor a békesség, az igazságosság és a megbékélés, a kegyelem és a szolidaritás gyümölcseit teremhetjük, amelyekért minden ember sír és rimánkodik és amelyet Isten előhoz a számunkra.

Menjünk hát előre, válaszoljunk Isten hűséges hívására és tegyük azt, hogy a sebesült és széttört világban válaszolunk a segítséghívásra, a szomjúhozásra és az éhezésre.

És ha holnap Isten azt látja, hogy kövek vannak a kezünkben, hasonlóan a korábbi időkre, lehetséges, hogy azokat nem kell majd a másik felé eldobnunk. Ki dobná el ugyanis az első követ akkor, amikor tudjuk, hogy egyek vagyunk Krisztusban?

Nem lehet ezeket arra sem használni, hogy a szétválasztás vagy a kirekesztés falait felépítsük belőlük. Hogyan is tehetnénk ezt, amikor Krisztus a megbékélés és kibékülés követeinek hívott el bennünket?

Az Isten inkább hidak építésére használ, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, házakat építtet velünk, ahol találkozhatunk egymással és asztalokat – igen, asztalokat – készíttet velünk, ahol meg tudjuk osztani egymással a kenyeret és a bort, Krisztus jelenlétében, aki soha nem hagyott el minket és aki arra hív bennünket most is, hogy maradjunk vele, hogy a világ higgyen.