Ma még sötét van idebent,
mert szemem csak embereket néz,
lépteim felverik a csendet
ahogy magányom templomodba lép.
Ott dobol szívemben a harag,
mert bennem csak emberi lény él,
s ha vádolnám is az „életet”,
Isten! Megyek most feléd!
Letennék eléd egy csillagot,
térdemben remeg a vég…
mit mondhatnék ma el neked,
hisz mindenben ott a: még.
Még nem vártam, hogy változzon a világ,
hogy itt legyél,
s nem vártam azt se, hogy elfelejtesz,
s indulsz egy új világ felé.
Porszem létemben Istenem,
kavarog a szenvedély,
ha hópihe vagyok, most
olvadok – pedig hűvös az a kéz.
Imádkozom és hiszem,
hogy minden pont így szép…
Ahogy akarod Istenem,
olyan lesz az életem,
lábam arra az útra lép.
Imádkozom, hogy fogd kezem,
– távol dereng a fény…