– Úgy tudom, hogy Kelemen néni története nem a klasszikus hajléktalan életút. Azt hallottam, hogy van egy családi házuk a közeli Nyírteleken. Van család, több gyerek, illetve, hogy ledolgozott ápolónőként nagyjából 40 évet. Mi történt, hogy itt kellett fedelet keresnie?

– Ha röviden akarom elmondani, az alkohol játszotta a főszerepet abban, hogy nekem menekülnöm kellett otthonról. Három élő gyerekem van, és a velünk élő egyik fiam olyan mértékben kezdett el inni, hogy ezt már nem bírtam. Ez a 42 éves fiú a második házasságomból született. A második férjem szinte még gyerekkoromban el akart venni feleségül. Tizennégy éves koromban megvette nekünk a karikagyűrűt is. A szüleim elváltak és apám engem felvitt magával Budapestre. Ott fejeztem be az általános iskolát is. Képzelje, Koncz Zsuzsával jártam egy iskolába. Ő egy évvel fölöttem végzett, még én ballagtattam. Tornasor alapján állítottak össze bennünket. A mi osztályunkban én voltam a legkisebb, a Zsuzsa osztályában ő volt a legmagasabb, így aztán én adtam át neki a batyut. Amikor 1962-ben befejeztem az általános iskolát, hazakerültem anyámhoz. Akkor ismerkedtem meg a mai férjemmel. Egy házban laktunk. Rögtön meg is vette nekem a gyűrűt. 265 forintba került.

– Alig múlt el 14 éves és már menyasszony lett?

– Kétségtelen, hogy eljegyzett. Aztán anyám és leendő anyósom összevesztek, mi pedig szétváltunk. Vissza is mentem Budapestre apámhoz. Rögtön munkába álltam. Először a Magyar Acélművekben, majd a Hőpalack és Ampulla Gyárban dolgoztam. Előbb 400, majd már 600 forintot is kerestem. Hatalmas pénz volt ez akkoriban. Nagyon jól éltem. A második munkahelyemen ismerkedtem meg az első férjemmel. Nagyon szerettem volna tanulni. Főleg gyerekápoló akartam lenni, de apám nem engedte. Azt akarta, hogy azonnal pénzt keressek. Még iskolásként, a nyári szünetekben gyakran dolgoztam a Madarász utcai kórházban.

– Miért pont gyerekek gyógyításával szeretett volna foglalkozni?

– Talán azért, mert kisebb koromban gyakran betegeskedtem. Már egészen kicsi koromtól vonzódom a beteg, az elesett emberekhez. Még ma is, ha látom valakiről, hogy beteg, elesett, netán szenvedélybeteg, húzódom hozzájuk. Próbálom őket jó útra terelni. Szeretném őket jobb belátásra bírni, hogy ne így éljenek. Segítem őket. Ilyenkor magammal már nem igen törődöm. Sokszor úgy is segítek, hogy közben én rosszul járok.

– Miben nyilvánul ez meg?

– Nem tudom elviselni, ha mellettem valaki éhezik. Akár a magamét is odaadom, hogy a másik jóllakjon.

– Kicsit elkanyarodtunk az élettörténetétől. A Hőpalack és Ampulla Gyárnál tartottunk.

– Ott mentem férjhez és rögtön utána sikerült elhelyezkednem segédápolónőként.

– Hány éves volt, amikor először ment férjhez?

– Már elmúltam 17, hiszen 1965 novemberében volt az esküvőnk. Pontosan emlékszem: 15 óra 15 perckor. Egy évre rá megszültem az első gyermeket és akkor kezdődött a kálváriám.

– Milyen formában jött a baj?

– A gyerek miatt nem tudtam menni a férjemmel, aki alaposan rászokott a lóversenyre. Én pedig otthon voltam a gyerekkel. Akkor még nem volt gyes, vagy gyed. Kórházi bölcsőde, kórházi óvoda és közben a munka. Akkoriban elég volt egy tíz hónapos „gyorstalpaló” és megkaptuk a segédápolói bizonyítványt. Hat év alatt három gyerek született. Igaz, a harmadik gyerek már Nyíregyházán jött a világra, mert már nem bírtam tovább a férjemmel és hazajöttem.

– Otthagyta a férjét?

– Muszáj volt, ha élni akartam. Kipróbálta rajtam, hogy fog a kése. Hentes volt egyébként. Nagyon agresszív lett.

– Meddig voltak együtt?

– Hét évig bírtam. Anyám persze, a három gyerekkel már nem fogadott be. El kellett mennem albérletbe.

– Miből tellett az életre, az albérletre?

– Kaptam a családi pótlékot és persze dolgoztam itt is, a kórházban. Nagyon sokat kellett dolgoznom, hogy a gyerekeimet el tudjam tartani. De talpon maradtam! Egyedül, három gyerekkel. Már itt az albérletben keresett meg az egykori vőlegényem.

– Az, aki 14 éves korában a gyűrűt vette?

– Igen, ő. Addig nem nősült meg. Kitartóbb volt, mint én.

– Akkor ez nagy szerelem volt!

– Azt mondta, vagy én leszek a felesége, vagy senki sem. Eljött, és a házi nénitől megkérte a kezemet. A néni megengedte, hogy szombaton és vasárnap jöhessen udvarolni, de csak este nyolc óráig.

– A házi néni szabta meg a rendet? Szobát béreltek a három gyerekkel?

– Egy „hatalmas”, 260x320-as szobában laktunk a három kicsivel.

– Ez alig kilenc négyzetméter. Hogy fértek el négyen?

– Elfértünk. Az egyik sarok volt a konyha. Egy nagy lavór volt a fürdőszoba. A gyerekeknek is volt egy ágyuk, hármójuknak, és nekem is volt egy ágyam. Egy nagy, kétajtós szekrény is volt még a szobában. Akkoriban jött a rendelet, hogy a nagycsaládosok soron kívül kaphatnak lakást. Onnantól kezdve a lakásügyi osztályra jártam a három gyerekkel. Az elején elutasítottak, de én addig jártam vissza, amíg végül kijártam a dolgot. Az egyik ajtón kiküldtek, a másikon bementem. Kicsit csipkedtem a gyerekeket, hogy sírjanak, mert akkor hamarabb sorra kerültem. Végül kiutaltak nekünk egy háromszobás, tanácsi értékesítésű szövetkezeti lakást. Akkor már összeházasodtunk a mostani férjemmel, sőt már terhes voltam a negyedik gyerekkel is. A lakás ára 265 ezer forint volt. Természetesen részletre kaptuk meg, még a saját erőre sem volt pénzünk. Én ápolónőként, a férjem buszsofőrként dolgozott. Egyikünk sem volt túlfizetve. Mellette még takarítást is vállaltam.

– Azért voltak olyan napok, pillanatok, amikor gondtalanul élvezhette egy kicsit az életet?

– Persze! Néha elmentünk kirándulni, vagy kimentünk a strandra. Nyaralásra nem emlékszem. Legfeljebb a Volán üdülőbe mehettünk ki. Sokat kellett foglalkozni a gyerekekkel, és persze ők is nevelték egymást. Nyolc évig állandó éjszakát vállaltam, hogy nappal még tudjak menni, takarítani, vagy más házimunkát vállaltam. Előre megfőztem, rendbe tettem a lakást és kezdtem a másik műszakot.

– Nagyon kemény élet lehetett!

– Kibírtam! Itt vagyok! Muszáj volt csinálni a pénz, a család miatt.

– Meddig tartott ez a békés élet?

– Talán tíz éve romlott el. A közös fiunk összejött egy lánnyal. A nagyobb fiam Oroszlányba került bányásznak, a lányom férjhez ment Nyírtelekre és a másik fiam, aki meghalt, a tengerre került.

– Mi történt vele, hogy halt meg?

– Túladagolás okozta a halálát.

– Rászokott a kábítószerre?

– Igen. Nem is tudtam, hogy meghalt, csak egy év múlva. Tőle két-három évente kaptunk egy-egy lapot vagy egy telefonhívást.

– Mi történt itthon önökkel?

– Mi időközben kiköltöztünk Nyírtelekre. Engem leszázalékoltak magas vérnyomás, csípő- és gerincproblémák miatt, sőt tönkre van a vállam, a kezem is. A fiú tehát megismerkedett egy lánnyal, aki hozzánk költözött. Hat évig lakott velünk. Nagy lakodalmat is rendeztünk, de két hónap után elköltözött a menyem, mert a fiam megkérdezte, hogy nem akar-e dolgozni. Elváltak és attól kezdődött a fiam lecsúszása. Nem bírta elviselni a történteket és elkezdett inni. Elveszítette a munkáját. Évek óta sem munkahelye, sem biztosítása, csak az alkohol maradt. Belőlünk élt. Most az apjából él. Még a Munkaügyi Központnál sem jelentkezett, mert azzal a sok „lecsúszott” emberrel nem akar együtt dolgozni az utcán.

– Mennyi idő kellett ahhoz, hogy észrevegye, ezt a helyzetet nem tudja megváltoztatni?

– Évek teltek el és akkor gondoltam arra, hogy menekülni kellene valamerre, amikor a szavak után már tettlegesen is bántott. Engemet és a férjemet is. Megpróbáltam a családsegítőt, a rendőrséget. Senki nem segített, mondván ez családi ügy, és ha vér nem folyik, nincs mit tenni. Amikor kihívtam a rendőröket és megmutattam, hogy a szekrény tetején ott van a kisbalta, a rendőr azt kérdezte: miből gondolom, hogy ezt ellenünk akarná felhasználni. A szomszédok sem mertek mellénk állni. Utóbb kiderült, hogy megfenyegette őket. Azt mondta, hogy rájuk gyújtja a házat, ha ellene tanúskodnak. Féltek. Végül már a férjem sem állt mellém. Amikor a rendőrségről kijöttünk, a férjem azt mondta, inkább ne menjek haza. Egy ideig az unokámnál voltam. Közben volt két súlyos balesetem is. Előbb eltört a vállam, majd később eltört a karom. Éppen a kartörésemmel voltam az SZTK-ban, amikor a fiam alaposan belebokszolt kétszer is a vállamba, amit ismét meg kellett műteni. De akkor sem folyt vér, tehát nem volt rendőri intézkedés. Na, ekkoriban hallottam Laborczi Gézáról, hogy segít az alkoholistáknak. Megkerestem, de akkor már nem azt kértem, hogy a fiamat vigye el, hanem nekem kerítsen egy helyet. Beültetett a kocsijába és elhozott ide, a Rákóczi útra. Ez tavalyelőtt januárban történt. Bevezettek egy szobába és azt mondták: Marika itt van két ágy, válasszon! Egy szatyor ruhával kerültem ide. Nem lehetek elég hálás, hogy segített rajtam valaki. Rögtön a gondjaiba vett a részleg vezetője, Bálint Emília is. Rengeteget beszélgettünk. Van olyan dolgozó, aki megosztotta velem az ennivalóját. Itt olyan jó emberek dolgoznak. Soha nem értem meg azokat az embereket, akik itt élnek, vagy ide járnak és megkapnak mindent és mégsem hálásak, nem tudják megköszönni, amit értük tesznek. Hiszen ez egy páratlan lehetőség, ami megfizethetetlen.

– Akkor tehát itt révbe ért?

– Nem egészen. Októberben még hazacsaltak. Volt egy kis megtakarított pénzem. Abból vettem otthon egy használt tv-t, a fiamnak ruhát, cipőt, vettem egy mikrohullámú sütőt. Ahogy elfogyott a pénzem, kezdődtek a cirkuszok ismét. Idegileg kimerültem és kórházba kerültem. A kórházból egy ismerősöm fogadott be a pici, másfél szobás lakásukba, ahol a családjával lakott. Tőlük kerültem vissza ismét ide, az idősek otthonába.

– Most úgy gondolja, ez a végleges megálló?

– Megmondom őszintén, nem akarom elhinni, hogy ez a végleges. Nem érzem magam még idevalónak. Hiába nem vagyok egészséges, de úgy hiszem, még sokat tudnék tenni, ha lenne rá lehetőségem. Még vannak céljaim.